Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1932 (33. évfolyam, 1-53. szám)
1932-12-24 / 52-53. szám
26 AMERIKAI MAGYAR REFORMÁTUSOK LAPJA ELSŐ KARÁCSONYOM AZ UJ HAZÁBAN. Z 1911-ik év szeptemberének végén jöttünk Amerikába. Augusztus havában vaskos levelet kaptam ifjúkori jó barátomtól, Dr. Tóth Sándor akkor még buffaloi lelkésztől, amelyben minden előzetes tárgyalás, tervezgetés, vagy csak gondolat nélkül is hiv az “ígéret földére”. Nemcsak hiv, hanem mindjárt küldi is a buffaloi egyház választási jegyzőkönyvét, megírja az útirányt, az utazás idejét, még a hajót is, amelyen jöjjek családommal együtt. Azt hiszem, hogy a hajó ebédlőjének asztal- és székszámát csak feledékeny- ségből hagyta ki. Alig pár hetünk volt az elhatározásra, az elkészülésre, a kijövetelre — de azért mégis kijöttünk. No hiszen, micsoda az a pár esztendő, amit itt fogunk tölteni?!.... Legalább látunk egy kis világot! Megérkeztünk szerencsésen. Buffaloban az állomáson ott várt az én jó barátom s Décsman János gondnok, most a los angelesi egyház éltető lelke. Elfoglaltam “püspöki székemet” s átvettem a további jó tanácsokat, utasításokat a munkálkodásra. Csak az a kár, hogy az utasítások nem terjedtek ki mindenre, mint pl. hófúvásokra, erdőben egyedül-maradásra, térdig érő hóban gyalogolásokra, stb. Pár héttel karácsony előtt levelet kaptam egy közeli “pléz” magyarjaitól, hogy mennék ki hozzájuk ünnep első napján Úrvacsorát osztani. Meg is állapodtunk, hogy ünnep szombatján kimegyek, ők már várni fognak az állomáson; másnap reggel 8 órakor elvégzem az Istentiszteletet s 11 órára még otthon is lehetek az anyaegyházban. Kellő időben indultam hazulról, természetesen villanyossal az állomásra. Irtózatos havazás volt már kora délelőttől. Mentünk, de bizony csak “mendegéltünk”, mig végre a villanyos is felmondta a szolgálatot. A nagy hóban nem tudott tovább haladni. Várnunk kellett, mig a havat ellapátolják. Mire az állomásra értünk, az én vonatom már réges-régen elment s ott hagyott engemet. Egy következő vonattal kellett tovább mennem. Este 8 óra körül érkeztem a kitűzött állomásra. Kiszállok, szétnézek — sehol egy árva lélek. Az egész állomás állt egy rósz fabódéból, valahol egy erdő közepén. A vonat tovább megy s én ott maradok egyedül, kezemben egy hatalmas kufferrel, benne az összes Urasztali szerelvényekkel, kisebb és nagyobb abroszokkal, kelyhekkel, stb. Útnak se hire, se hamva: hiszen térdig érő hó fedett mindent. Hogy merre van a keresett falu: arról fogalmam sincs. Arról sem, hogy milyen messze lehet? Az egyik irányban ki voltak vágva a fák — gondoltam, itt kell lennie az útnak is. Elindultam. A két karom majd leszakadt a nehéz kuffer súlya alatt. Csetlettem, botlottam, havat gázoltam. Más karácsonyestéken otthon voltam a jó meleg szobában. A karácsonyfa gyertyácskái, a szent este ihletett hangulata, kis gyermekünk örvendező lelke, mindnyájunknak túláradó boldogsága töltötte, világította be azt... És most itt vagyok egyedül, egy erdő közepén, azt sem tudva, hogy merre, hova megyek?... Már nemcsak a kuffert: lábaimat is alig bírtam. Legalább egy órája már, hogy a bizonytalanság minden érzetével megyek előre, és még sehol, semmi nyoma az életnek. De végre, mégis! Keresztuthoz érek, amelyen már szánkák nyomai látszanak. Telefon vagy táviró póznák is vannak, tehát ez már egy főbb útvonal. Most már csak azt volna jó tudni, hogy: jobbra-é vagy balra?!... Emberi hangokat hallottam. Öt vagy hat ember jött, barátságosan beszélgetve valami soha nem hallott nyelven. Annyit már ki tudtam venni belőle, hogy nem angolul. De még ha angolul beszéltek volna is: nekem akkor még az is “görögül” volt. Megszólítottam őket németül. Úgy látszik, hogy az “ungarische” szót meg is értették, mert intettek, hogy menjek utánuk. Megkönyebbült szívvel követtem őket, bár a kuffer sehogysem akart könyebb lenni. De legalább már nem vagyok egyedül! Jó darabot mentünk még, amikor a homályból végre feltűnik egy házcsoport. Az emberek megállanak, tanakodnak, de csakhamar intenek, hogy menjünk tovább. Kevés idő múlva másik házcsoportot értünk. Újabb tanakodás: megint csak tovább. A harmadik házcsoportnál már én is beleszóltam a tanácskozásba: ungarische, ungarische !... És akkor a sötétből megszólal egy hang: “Nem a tiszteletes ur az?”... No hát, “mennyből az angyal” nem szólhatott volna szebben, mint az én atyámfia azon az estén! Véletlenül jött ki a házából. Dehogy véletlenül: az Isten küldötte ki, hogy legyer segítségül az Ő szolgájának. Embereimet — taliánok voltak a jó ember — egy magyaros “danke schoen”-nel elbocsát* Melegh Gyula
