Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1932 (33. évfolyam, 1-53. szám)

1932-12-24 / 52-53. szám

18 AMERIKAI MAGYAR REFORMÁTUSOK LAPJA de vannak sokan, akik érzik a szükségét, látják a fontosságát, tudják hogy van s nehány meghitt órára oda leszállnak, hogy erőt kérjenek, kap­janak és adjanak és jövendőt lássanak. Meg van a lehetőség, hogy a Krisztus által a Lelkész Egyesületben együtt legyünk. Varga Lajos pittsburghi lelkész. A MAGYAR PROTESTÁNS Irodalmi Tár­saság amerikai képviselője, Szabó László lelkész arra hivja föl a Társaság itteni tagjait, hogy tagságukat mennél hamarabb ujitsák meg, tag­sági dijaiknak hozzá leendő beküldésével (C-o Rev. G. Takaró, 344 E. 69th St., New York, N. Y.) A tagsági dij összegét a Társaság Ame­rikában 2.00 dollárra szállította le, amely ellené­ben minden tag díjtalanul kapja a hivatalos folyóiratot, a “Protestáns Szemlét”. Ennek a folyóiratnak egy lelkész asztaláról sem volna szabad hiányoznia s nagy lelki haszonnal olvas­hatják annak lapjait ama világi testvéreink is, akik szívesen merülnek el komoly theologiai s. kérdések vizsgálgatásában s mindig értékes szép- irodalmi müvek olvasásában. A LELKÉSZEK EGYESÜLÉSE mindig és mindenütt nagy erőt jelent az egyházi életben. A hazai ORLE munkálkodásának sok áldást kö­szönhet már az Egyház s fog még köszönni ezu­tán is. A cseh megszállás alatt levő Kárpátaljai Egyházkerületben most alakult meg a Lelkész­egyesület Isaák Imre elnöklete alatt. Van prog­ramja, célkitűzése, akarata, a tagoknak együtt- tartása: kétségtelen tehát, hogy ez is áldás lesz ottani hitfeleink javára. Nekünk is van Lelkész­egyesületünk, de vájjon elmondhatjuk-é ugyan­azt saját magunkról?... A JUGOSZLÁVIÁI magyar reformátusok a maguk egyházi életében eltörölték a különböző címeket s náluk többé nincsen “nagytiszteletü”, “főtiszteletü”, — a világiaknál: “érdemes”, “ér­demesebb” és “legérdemesebb” és más efféle hiábavalóság és rangkórság, hanem egyszerűen: tiszteletes. — Egy erdélyi püspök mágnás-asz- szony feleségét dicsérte valaki, hogy “a méltósá- gos asszony” igy, a méltóságos asszony úgy, stb. milyen derék asszony! Az öreg püspök végre el­vesztette a türelmét s igy vetett véget a haszon­talan hizelkedésnek: Igen, az én feleségem na­gyon derék asszony. Tökéletesen megérdemli a tiszteletes asszony címet. AIITI nÁllTT/ jő szolgálatot tesznek lapunk­III VASU NK nak, ha támogatják azokat az vrlilrtUvIIilV üzleteket, amelyek lapunkban hirdetnek * ha a vásárlásnál hivatkoznak lapunkra MAGYAR SZEMLE. DAL A PRÉST YANK AI TÁBORÉLETBŐL. Minek szól a kakukmadár ott az erdőn? Minek nékem hosszú élet, sok esztendő? Kijutott szivemnek bánatból a része, Jobb volna már a koporsó csendessége. Meggyógyitna a koporsó minden fájást, Megszüntetné ezt az égő hazavágyást. Nem lenne örökös hajszolás a részem, Mindenestől meggyógyitna a jó Isten. (1918.) Zimmermann Rezső. KIK VAGYUNK? A Z amerikai magyar busongó lelke, szárny­szegett reménye, önmagával való tusa­kodása tör elő azokból a klasszikusan szép sorokból, amelyeket Dr. Tóth Sán­dor tanár a Takaró Géza könyvében, a “Harang­szó” záró szavában vetett papirosra. Olvashatjuk tízszer, százszor s akkor sem tudjuk megállapí­tani: melyikben fürdessük meg jobban lelkünket: a nyelvezet ősmagyar erejének szépségeiben-é, vagy a tartalomnak ama gazdagságában, amely valósággal ráül a gondolkodó főre, hogy eredmé­nyezzen : megfeszült karokat, csüggedés helyett élni-akarást, reménytelennek látszó sorsunkból ki­vezető utat. “Mik vagyunk mi, szegény bujdosó magya­rok itt Nagy-Amerikában? Kifosztott, lerongyo­lódott hajótöröttjei a magyar életnek? Levitézlett kurucai, kopott szegénylegényei, elhanyatlott ügy­nek? Fáradt zászlótartói kettétörött lobogónak? Bus ábrándozói a lehetetlenségnek? Akik olvadó jégtáblán építünk házat és ültetünk virágos ker­tet, és mig az ár folyton messzebb sodor: lassan halkul az ajkunkon elhaló zsoltár?! Vagy me­gint csak a csodaszarvast kergető szilaj fajta va­gyunk? Kiknek már nem Lebedia meg az Etel­köz folyói, de még az óceán se volt gát, hogy át­vágódva rajta, uj hazát, mindig csak uj hazát ke­ressen ez a sóvárgó, soha többet nyugalmat nem lelő szivünk?! “Várj, madár, várj, — te csak mindig várj!” Óh ez a szív! Ha valaki egyszer felboncol­hatná és belenézhetne az amerikai magyar vérző szivébe: micsoda lefojtott vulkánt látna meg ab­ban! Mint a gyárak kohójában fekete gyászból ég a vas fényes acéllá: úgy izzik benne a fájda­lommá olvadt honszerelem; lobogva kékellenek

Next

/
Thumbnails
Contents