Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1932 (33. évfolyam, 1-53. szám)
1932-02-06 / 6. szám
4 AMERIKAI MAGYAR REFORMÁTUSOK LAPJA REFORMÁTUS ÖNTUDAT. Rovatvezető: Balogh E. István lelkész. MEGTARTATÁSUNK EGYETLEN ÚTJA A LELKI ÉLETÜNK MÉLYÍTÉSE. (Dr. C. E. Schaeffer nyomán.) Egyházunk mai helyzete. Egyházunk mai állapotával szemben a lelki vezetők súlyos kétségek közé jutottak. Legtöbb helyen a templomba járók száma állandóan apad. A közelmúltban meglévő nagy egyházi érdeklődés láthatóan gyengül. A szeretet és hűség — falainkon belül — mind inkább erőtelenedik s viszont azoknak a száma, akik egyházaink testvérközösségén kivül élnek szinte megdöbbentő! Ebben az országban több, mint 50 millió ember nem egyháztag. A legutolsó kimutatások szerint alig néhány protestáns felekezet jelentett valami átlagos növekedést tagjai sorában. Amerikai magyar református egyházaink múlt évi statisztikái pedig azt mutatják, hogy nagyon sok helyen a veszteség jóval túlhaladta a nyereséget. Ahelyett, hogy uj lelkeket térítenénk a Krisztus számára, alig tudjuk saját számbeli erőnket megőrizni. Ez a mai helyzet! Miért van ez igy? A közömbösség és nemtörődömség a mi szomorú gyászunknak az egyetlen oka — azoknak a részéről, akik úgy nevezett keresztyének! Soknak a hideg közönye s még többnek a lágymelegsége okozza nékünk a legnagyobb aggodalmat, akik szivünk igazi szere- tetével féltjük Anyaszentegyházunk jövőjét. Bizony, ha ez a mai állapot igy folytatódik tovább még egy bizonytalan ideig — akkor mielőbb beteljesedik azoknak a pessimista prófétáinknak a jövendölése, hogy a mi magyar református egyházunk nemsokára a múlté lesz. Ennél a kegyetlen megállapításnál azonban nem állhatunk meg! De nem is dughatjuk — strucc módjára — a homokba a fejünket és nem mondhatjuk, hogy “minden rendben van”, mikor nagyon jól tudjuk, hogy épen .nem úgy van. Akkor tehát kötelességünk őszintén megvizsgálni és szembe nézni a bajok okaival és ha lehet keressük meg mostani betegségünk megváltó orvosságát! Nézzünk hát messze! Törkedjünk megérteni és megismerni mostani nyomorúságunkat a történelem szemén keresztül. Bírálóink azt mondják, hogy a keresztyén egyház ügye minden időben váltság előtt állót. Ha ez igy van, akkor a jelenlegi helyzetünk nem valami különös, egyedül álló alkalom. Akkor tehát mindig volt fogyás és hullás a keresztyének soraiban. Illés próféta (I. Kir. 22 r.) a pusztai fenyőfa alá ült és ott kesergett, hogy ő az egyetlen, aki még meg- maradt az Istenfélők közül. Égi hangnak kellett őt emlékeztetni arra, hogy még maradt 7,0C0 rajta kivül Izráelben, akik nem hajtottak térdet a Bálvány előtt. De jól jegyezzük meg Testvérek! Csak 7,000 maradt hü, Izráel annyi és annyi ezer gyermeke közül! Csák 7,000 maradt erős és tántorithatatlan, a többi elbukott. A vallás egész történetében mindig csak egy kis csapat, egy kiválasztott kis sereg van az Ur táborában. Az egész Biblia az örök kisebbségnek csodálatosan nagy könyve. A sokaság, a nagy tömeg soha sem volt mélyen áthatva és soha sem fogadta el teljesen Isten vallását. A Jézust követő nagy tömegből csak 12 választatott ki apostolnak s ezek közül is csak három (Péter, János, Jakab) alkotta az igazi belsőkört. A keresztnél már alig volt ott néhány, a többi mind elhagyta. Bizony nagyon sok a hivatalos, de kevés a választott! Ezért tanította azt Jézus, hogy keskeny az az ut és igen kevesen járnak azon, amely az életre vezet. Ha tehát abban a fellángolásban, amikor Jézus szavai, és cselekedetei oly frissek voltak az emberek számára, ha már akkor is volt nagy elszakadás, vájjon csoda-e, ha most, 19 évszázaddal később, annyi kisértő ellenmunka között oly sokan vannak, akik félre állanak, vagy elmaradnak? Az igazi baj nem az, hogy gyengék és erőtelenek vannak közöttünk, hanem az, hogy legtöbben a számra és nem az értékre fektetjük a fősulyt a mi egyházunk tagjait illetőleg. Már pedig a vallás lelki munka és ha a természeti világban érvényes az a törvény, hogy csak az erőseknek van lét- jogosultságuk, akkor ez a törvény elsősorban a lelkivilágban uralkodik. A lélekben erősek öröklik Istenországát! Mire tanit a múlt? Arra, hogy elmulasztottuk az igazi kötelességünket. Mert ha minden mentséget elszámlálunk is, akkor is megmarad az a puszta tény, mint borzasztó valóság, hogy a mi magyar református egyházi életünkben nem úgy győztük meg tagjainkat a Krisztus számára, ahogy azt igazán tenni kellene. Erről nékünk tudomást kell venni és nem lehetünk többé közömbösek ezzel az igazsággal szemben, amelyet épen a jelen szomorú tényei tárnak elénk. Sokfajta gyógyszert megpróbáltunk már mi. Sokféle orvoshoz jártunk mi már gyógyulásért, de mindig visszajöttünk igazi javulás nélkül. Mint a bibliai “oktalan szüzek” hányszor fedeztük fel, hogy “kialszik a lámpásunk” és mindig mentünk olajat kérni — kölcsön, másoktól! (Folytatása a következő számban.)
