Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1932 (33. évfolyam, 1-53. szám)
1932-01-30 / 5. szám
14 AMERIKAI MAGYAR REFORMÁTUSOK LAPJA — Nem látott ösmerős, — gondolja elégedetten. De mi a manót járok én föl és alá, mint a tavaszi szellő. A fiiamhoz jöttem. A fiam az én fiam. Magát imigyen felbátorítva, visszatér. Megáll és botjára támaszkodik a ház előtt. Szembe pipál a házzal. így fejezi ki, hoigy 'Szemébe néz ő akárkinek is, de bemenni nem szándékozik. A Jancsi gyerek majd csak kijön és akkor szól neki. Elég egyet szólni a Jancsinak: meg ismeri az az apját száz szűrös ember közt is. De hát a Jancsi gyerek nem jön. Ekközben van ideje Baracs Imrének, hogy megnézze a házat. A ház éppen olyan, mint ezelőtt hat esztendővel volt, még a rozsdás rossz kasza is csakúgy áll ki a padláslyukon. A kertben a rózsa karóján most egy tejesfazék szárad, de köröskörül éppúgy virul az őszi rózsa, mint mikor az asszony leány volt. Csak a kerítés mellett hervadozik egy csoport magas mályva. Az nem nőtt ott azelőtt. Hej, sok őszi rózsa hervadt el innen az ő kalapja mellett! Minden egy rózsa tömérdek szép csókkal járt. Baracs Imre egy rakás követ látott már jöttében az útfélen. Köveznek, gondolta, országutat köveznek. Az a rakás kő az ut túlsó felén áll az ő háta mögött. Mért ne ülne le? Az a kő nem tartozik az asszony portájához, és hát a madár is ott ül le, ahol akar. A pipa ekközben kiég. Baracs Imre újra tömi, noha még forró a cserép. De, mint báró Eötvös mondaná: vannak az emberi életben pillanatok, amelyekben a pipának füstölnie kell. És ahogy igy szemben ül a házzal, s a pipáját tömögeti, végigpillant oldalt az utón. Hát mit lát? Az ő engedetlen gonosz kutyáját, amint ott ül valami ötven lépésnyire az ut közepén, és lesi öt messziről. — No lám, — mondja Baracs. A kutya nem hagyja el az embert. Gyere ide Hattyú! A kutya felszökik. Egy perez alatt ott terem a gazdájánál, és örvendezve ugrálja körül. Baracs megsimogatja a kutya fejét. Jól esik neki, hogy nincsen egyedül. Azonban a kutya egyet-kettőt szimmant a ház felé, és vesd el magad! átugrik az utón, az árkon. Ott ugrál a konyhai félajtó előtt. A Jancsi gyerek épp akkor fut ki onnan. Uj csizma van a lábán, meg egy uj kis virágos szűr a vállán. Voltaképpen kijöhetett volna szűr nélkül is, de hadd lássa az apja, hogy mije van a gyereknek. A kutya nagy nyihogással táncolja körül Jancsit. Felágaskodik és rányalint a képére. A Jancsi gyerek meg átöleli a nyakát és rávereget : — Hattyukám! Baracs nézi ezt szótalan örömmel. Megvárja, mig a fia kiörvendezi magát, s a kutyától kö- rülugráltan hozzáérkezik. Akkor aztán az ölébe veszi: — Hát megösmersz engem) te? —Idesaipám, — rebegi örvendezve a gyerek. Mig a fiával gyügyörész, félszemmel látja, hogy egy csont, és egy darab kenyér repül ki az ajtón a Hattyúnak. A Hattyú illetlen étvágy- gyal falja fel a konezot, s még kér a gyalázatos! Beeresztődik a konyhába is. A gyerek lecsúszik az apja öléből és megfogja az apja vaskos, kérges kezét. — Gyöjjön be! —- Nam, — feleli komoran Baracs Imre, —- nem azért gyöttem. — De csak gyöjjön. Hogy a gyerek hiába' húzkodja befelé az apját, árnyék jelenik meg az ajtóban, s halk ruhasuhogás hallatszik mellettök. Baracs Imre hallja. Egy kis rozmaringillatot is érez. De nem néz fel. — Imre, — mondja egy ismert, alázatos női hang, — gyüjjön be kend, odabe is .szólhat a fiával. — Nem akarok, — feleli az ember. Nem azért gyöttem én, hogy bamenjek. És fölemeli a fejét. Pipáját a szájába illeszti. Daczosan méz az asszonyra. És ahogy ránéz, látja, hogy milyen csinos menyecske ez az asszony! ez az ő volt felesége ! Nincs ilyen több a faluban. De mindegy. Az az asszony, amelyik elvált az urától, olyan, mint a virágzó faág, amelyik letörött a fáról, leesett a földre. Nem érdemes fölvenni többé. Ezt gondolja Baracs Imre. S tán ki is mondaná, ha beszédbe akarna elegyedni az asszonynyal. A kutya a farkát csóválja jár ide-oda közöttük. — Tudom, — feleli az asszony a szemét lesütve, — tudóim, hogy nem hozzám jött. Nem is azért hivom, hanem hogy a falu ne lásson bennünket... A miséről .akkor sokadozott elő a hivek tarka serege. Látszott a távolban az utón, mini oszlik a nép szanaszét. Az asszony az ura vállára tette a kezét. — Hát, — szól Baracs a gyerekhez fordulva, — te is azt akarod-e, hogy bemenjek? — Azt hát, — feleli a gyerek. Ott van mán kendnek a bor is az asztalon.
