Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1932 (33. évfolyam, 1-53. szám)
1932-11-19 / 47. szám
AMERIKAI MAGYAR REFORMÁTUSOK LAPJA U Négy év telt el ilyen egyhangúságban. De végre a lelkészembernek meg kellett találni a hit forrásában a vigasztalódás italát; a fájdalom csilapodásával előtérbe lépett az ész uralma. Egy napon tisztán látta, hogy gyermekei jövőjéről gondoskodnia kell, hogy anyát kell nekik adni. Körülnézett s akkor, mintha égi dicsfénytől lett volna körülsugározva, meglátta a Vilma önzetlen nemes lényét. Valami kimondhatatlanul édes érzelem, a hála érzelme tölté be a szivét. Mintha hályog esett volna le a szeméből, most látta csak meg, hogy kije volt neki és gyermekeinek annyi éven át Vilma. Határozott és megkérte a Vilma kezét. De ne higyjétek, hogy Vilma ennek megörült. Nem! Szivét talán most először tölté be a fájdalom. Annyira megszokta azt az önzetlen működést, hogy szinte félt attól a gondolattól, hogy sorsát szorosabb kötelékkel fűzze ezekhez, a kiket úgy is szeretett. De végre belátta, hogy igy még sem maradhat mellettük s igent mondott. Több év telt el ezután a b—i papiakban nagyobb események nélkül. A ház népe még 2 angyalkával gazdagodott, de ezek rövid életűek voltak; Vilmának éppen az ő saját két gyermekét kellett elvesztenie, de ő ezt a csapást keresztyéni megnyugvással viselte s valamint életükben nem különböztette meg a többitől, szivének mind egyenlően kedvesek voltak, hiszen valamennyien az imádott férfi gyermekei voltak, úgy haláluk után a megmaradottakban kereste és találta fel a vigasztalást és kárpótlást. A b—i papiaknak a keresztyén vallásosságtól áthatott lelkűiét, a békés nyugalom és megelégedés állandó lakói voltak. Annak meleg derűjét a csapások sem vették el. Sőt ez a melegség most még nagyobb körben sugárzott szét, mert Vilma papnévá válva nemcsak a saját családjának, de az egész község népének gondozó angyalává lett. Nem volt az a beteg, a kinek ágyánál vigasztaló szavával meg ne jelent volna, a ki számára egy kis erősítő étele ne lett volna. A család gyorsan növekedett, hamar szabad szárnyra keltek a gyermekek; két fiú és három leány mondtak búcsút az apai háznak. Bizony nem volt kényelmes élete a papnénak. Reggeltől estig dolgozott, hogy a szerény papi jövedelemből a gyermekeket a szükségesekkel ellássa. Nem volt ideje szórakozásra s néki magának bizony csak nagyon szűkén jutott. De neki nem is voltak vágyai, kívánságai. Életének egyedüli célját kötelességének hü teljesítésében találta fel. A nagy kapcsos Biblia, az Isten házának hivó harangja voltak lelki világának egyedüli betöltői. Minek is lett volna neki világi disz, pompa, hiszen szülőfalujának határát sohasem lépte át. Azon belül volt reá nézve az egész világ. Aztán jöttek a nehéz idők. Férje betegeskedni kezdett. Ot kellett gondozni; mélységes szerelmének féltő gondjával követett el mindent, hogy életét meghosszabbítsa. De a kór erejét legyőzni nem lehet. Elérkezett a búcsú órája s hosszú özvegységének nehéz évei. Mert bizony a lelkész özvegyének még ma is nehéz a helyzete. Hát még akkor! Eleinte még csak segített a keze munkájával, bedolgozta kis kertecskéjét, földecs- kéjét, varrt is még egy ideig, de nem azért, hogy neki többje legyen, de azért, mert reá is ráillettek koszorús költőnk ama szép szavai: “Jobb időkből rossz szokása, Hogy a könnyeket ne lássa, Megfelezi kis kamráját S maga gyakran szükséget lát.” És mikor férje halála után a papiakba — az ő kedves fészkébe rá nézve egészen idegen fiatal lelkész költözött s az nemsokára rá nézve szintén egészen idegen fiatal asszonyt hozott a házhoz, ezeket is szivének egész melegével ölelte szerető keblére. Velük örült, mikor az első bölcső ringott a háznál s velük volt vigasztaló szavával, mikor a bölcsőt nemsokára a fiatal anya szivét végtelen bánattal eltöltő kis koporsó váltotta fel. S ha most is az azután következett apróságok átmennek a “mamuskához”, ott a szó valódi értelmében találják azt fel. Szeret ő mindenkit s nem tűri a békétlenséget. Ha meghallja, hogy itt vagy ott az egyenetlenség ütötte fel tanyáját, addig csititgatja, addig-addig békélteti a haragos feleket, a mig békesség száll a szivekbe. Ő a község középpontja, a mindenfelé melegséget sugárzó nap, melynek környezetében irigység s más nemtelen emberi érzelmek nem burjánozhatnak. “A szeretet hosszutürő, kegyes a szeretet, nem irigykedik a szeretet, nem cselekszik álnokul, nem fuvalkodik fel, nem cselekszik éktelenül, nem keresi csak az ő maga hasznát, nem gerjed hamar haragra, nem gondol gonoszt. Nem örül a hamisságnak, örül pedig az igazságnak!” Hívták őt gyermekei, jöjjön hozzájuk megpihenni, de ő nem ment. Mert hogy hagyná ő ott azt a három sirhantot s hogy hagyná ő el az ő falunépét, a melynek az időközben elaggott matróna az általános “mamuskája”, rossz napjaiban tanácsadója lett? De ha ők jönnek hozzá nagy ritkán látogatóba, van nagy öröm. Azt a keveset, a mit hosszú ideig összekupor- gatott, ilyenkor aztán mind felhasználja. Adjon Isten sok ilyen mamuskát drága magyar hazánknak!
