Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1932 (33. évfolyam, 1-53. szám)
1932-11-12 / 46. szám
14 AMERIKAI MAGYAR REFORMÁTUSOK LAPJA MAMUSKA. Irta: Bartholomaidesz Adél. így hivja a falu apraja-nagyja. A társadalmilag egyenlő rangú, mert gyermekének érzi magát; a szegényebb osztályhoz tartozó, mert jóltevője, a ki sohasem éreztette vele felsőbb- ségét. Felsőmagyarország egyik tekintélyes községében lakik, szerényke nyugdíjból élő papi özvegy. Már a 80-ik életévtől messzebb van, mint a 90-től, de még most is testileg-lelkileg friss s mindig derült kedélyű. Pedig életében a szomorúságban, a mélyen érző sziv nagy fájdalmaiban is volt osztályrésze, de azért panasz ajkát soha sem hagyta el, lénye mindig megelégedést, derűt sugárzott maga körül. “Mert a kik az Urban biznak, azoknak erejük megújul és szárnyukkal a magasba repülnek, mint a saskeselyük: futnak és nem fáradnak el; járnak és nem lankadnak meg.” Ésaiás 40, 31. Ugyanazon helység tanítójának volt a leánya. A serdülő leányka bájos hajadonná fejlődött. Nem volt szép, de szemeinek édes mosolygása, hangjának ezüstös csengése vonzó alakká tették. Tizenhat éves volt, mikor az egyház agg lelkésze elhalt s helyébe fiatal lelkész jött. A daliás termetű fiatal ember az ártatlan kebelben csakhamar soha nem múló szerelmet ébresztett. De a leányka lángoló szerelmét szivébe zárva, egy pillanatig sem kecsegtette magát hiú reményekkel. A mely napon forró szerelmének tudatára ébredt, ugyanaz nap, mint drága halottját keble legrejtetettebb zugába temette. “Nem lehetek az övé” — mondá magában ■—- “nem leszek másé sem”, de azért boldog leszek, mert látni fogom őt gyakran s az ő ajkairól fogom hallani az Isten vigasztaló igéjét.” Nem sejtette senki a vihart, a mely rövid ideig a fiatal szívben dúlt, de a mely után csakhamar kisütött a sorsával megbékült, léleknyu- galmának melegséget sugárzó napja. Szemének sugára nem vesztette el fényét, hangjának rezgése édes csengését. Maradt ezentúl is a falu édes dalu fülemiléje, kacagó gerlicéje. Csak esténkint, a mikor sötétség borul a tájra s ő egyedül marad gondolataival, jelenik meg szemében egy köny- csepp. De ebben az egy könycseppben feloldódik azonnal minden, szivében esetleg keletkező fájdalom. Ajkai akkor is mosolyognak s már száll hálaadó imája a Mindenhatóhoz: “Köszönöm Uram! hogy kegyelmedben megengedted, hogy megismerhettem őt. Szegény leány vagyok, nem vagyok hozzá való, de lelkem egy vele! Ő általa fogok nemesedni, ő tart meg engem az erény utján. Ő lesz állandó eszményem s az ő fenn- költ szelleme lesz az örökkévalóságba vezető csillagom. Nem vágyom földi élvek, földi boldogság után. Csak az eszme tisztaságának bírása legyen az enyém.” “Mert szükség néktek a bé- kességestürés, hogy minekutána az Istennek akaratját cselekedenditek, elvegyétek az Ígéretet.” Zsid. X. 36. A fiatal lelkész csakhamar asszonyt hozott a házhoz. A kissé gyenge testalkotásu müveit lelkészné megszerette a vidám leánykát, nemsokára benső barátság fejlődött ki kettőjük között, melyet sohasem zavart meg a félreértésnek, vagy irigységnek legkisebb szellője sem. A papné azonban betegeskedni kezdett. A mint népesedett a ház, úgy fogyott az ereje. Vilma — igy hivták hősnőnket — hü segitője volt mindig s későbben a gyermekek gondozója és ápolója is, de azt mindig olyan igénytelen, zajtalan szerénységgel tette, hogy környezete alig vette észre. Mire az ötödik angyalka repült le az égből a papiakba, az édesanya örökre lezárta szemeit s lelke felszállt a magasba. Vilma ott volt a halálos ágyánál is, ő zárta be a barátnő szemeit, mert a kétségbeesett férj összeroskadt a súlyos csapás alatt. Nem is hallotta nejének utolsó szavait, miket ez Vilmához intézett: “Szeresd gyermekeimet ezentúl is! Légy helyettem az anyjuk!” voltak utolsó szavai. Vilma nem szólt semmit, de a haldokló anya kiolvasta az előtte álló nő szeméből a szent fogadalmat, a mit az az elszálló léleknek tett s nyugodtan halt meg. Évek múltak, a lesújtott lelkész kereste bár a hit szavában a vigasztalást, azt feltalálni egészen nem tudta. S mig kétség és remény közt hánykódó lelke a világosságot kereste, észre sem vette, hogy házában a boldogult neje testamentumának milyen hü végrehajtója akadt, hogy gyermekei nem érzik az árvaságot, háztája nem nélkülözi az elköltözött gondoskodását. Nem vette észre, hogy egy jószivü tündér, szinte láthatatlanul őrködik a háza felett s mig mások boldogságán ilyen önzetlenül működik, áldozatul dobja a saját boldogságát, elveszti egyedüli kincsét, az ifjúságot. (Folytatás a következik) — Inkább lennék hűséges vitéze a Sátánnak, mintsem hűtlen katonája az Istennek. * * * * — Sokkal nemesebb értékelni tudni azokat a kincseket, melyek birtokunkban állanak, mintsem birni olyan kincsekkel, melyeket nem tudunk értékelni.
