Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1932 (33. évfolyam, 1-53. szám)
1932-10-29 / 44. szám
14 AMERIKAI MAGYAR REFORMÁTUSOK LAPJA A LEGSZEGÉNYEBB PÜSPÖK. Irta: Szentkuti Károly. (Második folytatás) Egymaga nem tudván megélni, tehát megnősült. Gondolta, hogy ketten jobban elbirják a nyomorúságot. A jó Isten aztán meg is áldotta házát — kis gyermekek képében. Először csak egy, azután kettő, fel egészen kilenczig. Szatmári uram most sem zúgolódott. Csak jegyezte hűségesen: hol, kinél, mennyi a konvenczió- elmaradás. Jegyezte tiz egész esztendeig. Ennyi idő alatt bizony szépen fölszaporodott a restánczia. A jó öreg ur — már akkor kopaszodott s egy kissé meggörnyedt — számitgatta, hogy ha neki mind egyszerre beadnák azt a mi 10 év óta kintmaradt summa summárum abból olyan összegecs- ke lenne, hogy még a gyermekek sem tudnák elélni... De hát ha tiz év óta semmit sem adtak, többé nem is jegyzi. Minek? úgy sem kapja meg soha ez életben. Hanem a “hitestársnak” egészen más nézetei voltak. Ö nem volt oly türelmes természetű, mindig sarkalta az öreg urat: — Ugyan atyuskámk, mért nem hajtatja be már egyszer azt a tömérdek restáncziát, hiszen ott a basibuzok, szóljon neki. A basibuzok, a török iró csakugyan behajtaná az utolsó fillérig. Hanem Szatmári uram csöndesen megfeddé feleségét: — Nem jut-e eszedbe, mit mondott Jób az ő feleségének, mikor arra akarta bírni, hogy a háborúságok között átkozná meg születése óráját. Ugyanezt mondhatnám én is a te beszédedre. De távol legyen! Csak azt kérdem: melyik becsületes prédikátor adná híveit basibuzok kezébe? Perelt-e valaha az Ur Jézus konvenczióért? Basibuzoknak adni a szegény nyomorult népet, a poroszlók és sarczoltatók kezébe, kik különben is örökösen kínozzák, nyúzzák. A nő elhallgatott. — Igaz! tisztességes prédikátor erre nem vetemedhetik. Hanem az is igaz, hogy a mi azelőtt kettecs- kéjöknek elég volt, most tizenegyfelé osztódik. .. Nehéz az élet! A legnagyobb fiú, az Istók, külső országra készülőben, pénz kellene neki, de honnan? A többieknek ruha kellene, de honnan? Szatmári uram maga oktatta fiait. Legnagyobb fia, az Istók, igen jeles talentum, 13 éves korában már szubskribált: beírta magát nagy diáknak. A prédikátor ur megemlékezett, hogy ő külföldi egyetemeket is járt, még pedig apai költségen. Föltette tehát magában, hogy Istókot ő is kiküldi külső országokra. Néha-néha egy-egy kis összeget rakosgatott félre, hogy mire 'a fiú a theologiát végzi, akkorra legyen annyi, a menynyivel kiutazhat. De biz, moha Istók már az utolsó évet járta: az összeg mégsem gyarapodott hét forintnál többre. Édes anyja behelyezte a hét forintot, mind nagy rézgarasokban, egy csikós harisnyába. Végig megtelt vele... A mai világ nagyon fényűző: lábán hordja a harisnyát, melyet hajdan erszényül használtak. Az ifjú kezébe vette a vándorbotot, keblébe rejté a harisnyát és megindult, végigutazva a Hortobágyot s megállva a Kárpátok tövénél: Kézsmárkon; ez volt az ő Heidelbergje, Oxfordja és Utrechtje. Ez volt Istók külföldi egyetemekre utazása. De hát a többi kis testvér otthon maradt, ezek nem utaztak el, ezeknek élelem kellett és ruha, mert beköszöntött a tél. A kis gyermekek dideregtek. Ott a faluban ütött sátort egy török szabó, Csigli basa tábori szabója. A Tiszteletes ur beállította hozzá nyolcz magzatját s mértéket vétetett madrágra és kabátra. — Hanem vitéz szabó ur — szólt a prédikátor nehéz csöppeket törölve homlokáról — leszel-e oly kegyes, hogy ezen nyolcz gyermek ruhájáért várakozol; mert Isten látja lelkemet, semmi pénzem sincs és nem iz lesz Szentmihálynapig. Akkor megadom. A szabó igen kegyesen mosolygott. — Miért ne? igen becsületes embernek ismerlek, tudom, hogy megadod. — Minden bizonynyal, derék jó uram. A jó Isten áldjon meg érte! A derék szabó egy hét alatt megvitte a ruhákat. Mind fájin régi viselt posztóból, a zsákmányolások alkalmával kifosztott s megrablott polgárok köntöseiből. A másik héten, Szatmári uram véghetetlen csudálkozására, a szabó beállított, hogy fizessen a ruhákért. — Hiszen én Szentmihálynapra termináltam s Isten jóvoltából odáig még kilencz hónap van. — Az mindegy. Én nem mondtam; hogy addig várok. Nekem a pénz kell. Hazaköltözöm Rustcsukba. Onnan csak nem jöhetek ide a pénzemért. Ha nem adod, bejelentelek a basibuzoknak. — Ha csak a testemből nem vágok, én pénzt nem adhatok neked jó Szélim. És kérlek, légy emberséggel irántam... vagy húzd le gyermekeimről a ruhát, most vasárnap van, rajtuk találod, hétköznap az avultban járnak. (Folytatás a következik)
