Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1932 (33. évfolyam, 1-53. szám)
1932-10-22 / 43. szám
AMERIKAI MAGYAR REFORMÁTUSOK LAPJA CSENDES ÓRÁK. írja: Tóth Mihály lelkész. A SZÉGYEN. I. Péter 4:16. ELŐIMA. örök jóságu Isten! Te próbára teszed, akiket szeretsz. Próbára tettél bennünket is és megalázóévá ismerjük be, hogy elbuktunk. Zúgolódtunk, mikor Krisztusért szenvednünk kellett; boldogtalanok voltunk, mikor szent nevedért gyaláztak minket; szégyeltük vallásunkat, mikor ezt kérdezték: “Hol vagyon a te Istened?” Bocsásd meg, irgalmas Isten, ami bűneinket és ne Ítélj meg minket, hanem mutasd meg nékünk szentséges erődet, hogy megálljunk a Krisztusban rendületlenül és pirulás nélkül tehessünk róla vallást minden időben. Ámen! TANÍTÁS. Egy nagy állam férfiú megjelent a keresztyén törekvők évi konferenciáján. Az elnök felkérte, hogy tartson beszédet. Felállott és csak ennyit mondott: “Testvéreim! Munkájukkal rokonszenvezek. Egyéb mondani valóm nincs s csak azért állottam fel, hogy engem is számba vehessenek.” Hát ehhez nem kellett lángész. De kellett bátorság. Még pedig olyan, amilyenben igen sok úgynevezett nagy ember szűkölködik. Felállani és azok közé számláltatni, akik a Krisztust nem szégyenük: erkölcsi bátorság kell. Krisztus ellenségeinek ma igen nagy a tábora. Ezek gúnyt űznek mindenkiből, aki a Krisztusé és mindenből, ami a vallásra vonatkozik. A gúny pedig sebez. És valljuk be, hogy igen nagy az erkölcsi gyávák száma, akik elhallgatják, mert szégyenük keresztyén voltukat akkor, amikor a nyilvánosság előtt Krisztusról vallást kellene tenniök. Mi ennek az oka? Talán szégyenük a Krisztus kettős természetét? Hát igaz: ő egy személyben Isten és ember vala. Küldetésének rendkívüli volta is erről tanúskodik. Csakis igy lehet őt elképzelni, mint a világ megváltóját. így lehet ő örök kapocs Isten és ember között. Vagy talán szégyenük az ő halálát? Hát igaz, hogy kereszten halt meg. De nem önmagáért, hanem másokért; nem mint gonosztevő, hanem mint ártatlan. Azon a kereszten önmagát áldozta fel az ember bűneiért. Ezzel a keresztel tehát inkább dicsekedniük kellene, mint az önfeláldozó szeretet örök jelképével. Vagy talán szégyenük az ő tudományát? Ember soha nem szólott úgy, mint ő. Szavai páratlan bölcsességről, hallatlan szerétéiről, vonzó rokonszenvről és kifogástalan méltányosságról ta5 nuskodnak. Ö a világ legnagyobb Mestere és legbölcsebb tanítója, aki uj világnézetet teremt és megváltoztatja az emberek érzés- és gondolat- világát. Hol van itt ok arra, hogy szégyeljék az ő tudományát? Szégyen! Mi az a szégyen? Erkölcsi indulat. Visszahatása oly erkölcsbe vágó cselekedetnek, melyről tudjuk, hogy helytelen, hogy törvénybe ütköző, hogy bűn. A gyermek zavara, mikor lopáson érik, az ifjú pirulása, mikor aljas váddal illetik, a férfi sápadt arca, midőn a megaláztatástól való félelem szivét megrenditi: mind megannyi jelei annak a bennső, erkölcsi indulatnak, melyet szégyennek nevezünk. De van a szégyennek egy nemesebb fajtája is. Az egyenes léleknek erkölcsi felháborodása, midőn valami gonosz tettnek szándékos elkövetését látja, a szerető szívnek megindító fájdalma, midőn másokat elbukni lát, a nagy elmének mélységes szánalma, midőn látja a tömegnek csökönyös idegenkedését az igaz ügytől: ezek már nemesebb megnyilvánulásai a szégyennek. Van aztán a szégyennek egy visszataszító, rut fajtája is. Vannak emberek, akik fejüket lehajtják becsületes szegénységük miatt, akik féltve őrzik alantas származásuk titkát, akiknek szivében tüszurást okoz édes atyjuknak kérges, de becsületes tenyere, akik megalázva érzik magukat édes anyjuknak hétköznapiassága miatt, akiket bosz- szant saját életüknek szűk körbe szorított mozgása és mindenek felett, akik remegve néznek szét maguk körül, midőn a Krisztusról kellene tanúbizonyságot tenni: ezek az erkölcsi gyávaságnak eléggé meg nem vethető martalékai. Egy züllöt tengerész a száraz földön való tartózkodása alatt megtért. Mikor aztán hajóján a számára kijelölt fülkét ismét elfoglalta, ágya felé egy kártyát szögezett ki ezzel a felírással: “Én a Krisztusé vagyok. Hát te?” Mikor megkérdezték tőle, hogy mire való ez, igy felelt: “Társaim között sok a hitetlen s attól tartok, hogy vallásom miatt kigunyolnak, ha velők szemben határozott állást nem foglalok nyomban. Azt akarom tehát, hogy aki ebbe a fülkébe belép, tudja meg azonnal, hogy én Isten gyermeke vagyok s a Krisztust nem szégyenlem.” Jól tette. A bátor fellépés már félig nyert ügyet jelent. így kell nekünk is cselekednünk. Meggyőződésünket soha se szégyeljük! És ha ezért arcátlan támadásokban részesülünk: fogadjuk azokat nem megtorlással, hanem rendíthetetlen nyugalommal. Mindenek felett pedig vigyázzunk arra, hogy a Krisztus miatt a szégyennek soha még a leggyöngébb pírja se üljön ki arcunkra. Ámen!
