Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1932 (33. évfolyam, 1-53. szám)
1932-10-01 / 40. szám
AMERIKAI MAGYAR REFORMÁTUSOK LAPJA S CSENDES ÓRÁK. írja: Tóth Mihály lelkész. A BŰN ZSOLDJA. Róm. 6:23. ELŐIMA. Irgalmas Úristen, könyörülő édes Atyánk! Érezzük, hogy méltók vagyunk haragodra. Elfordultunk Tőled és elmerültünk a bűn fertőjében. Hozzád kiáltunk a mélységből. Könyörülj rajtunk. Moss meg minket izsóppal, hogy fehérebbek legyünk a hónál, és adj nékünk lakozást a Te árnyékodban ott a szentek birodalmában. Ámen! TANÍTÁS. Még theológus koromban történt. Lázas izgatottsággal készülődtünk a karácsonyi rövid szünidőre. Egyik osztálytársammal beszélgetve megjegyeztem, hogy édesatyja bizonyára kellemes karácsonyi meglepetéseket tartogat számára. “Az én édesatyám?” felelt ő. “Nekem nincs édesatyám. Meghalt. Elveszítettem őt még nyolc éves koromban és én ezért nem tudok elég hálát adni az Istennek.” Hálát adni az Istennek azért, hogy elveszítette édesatyját?! Megütköztem. Csaknem felháborodtam. Ő észrevette és folytatta: “Igen. Emlékszem rá. Nagyon szerettem őt. ö is szerethetett engem. Mikor iskolába kellett mennem, elkísért. Mikor haza kellett jönnöm, előmbe jött. Mindenféle játékokkal, csecsebecsékkel kedveskedett nékem. Gyakran még a szinházba is elvitt. De nem vitt el a templomba. Nem tanított meg imádkozni. És ha jó anyám az Úri Imádságra akart tanítani, ő ;nem engedte. Sőt ezért szidalmazta s még tettleg is bántalmazta, durván s kegyetlenül megrugdosta. Ő istentagadó volt. És ha ő él, én ma nem vagyok ebben az iskolában. Lehet, hogy adott volna nékem valami úgynevezett jó nevelést. De megölte volna lelkemet. Kiölte volna szivemből a hitet. És kiölte volna két kis testvérem szivéből is. Ezért nem tudok én elég hálát adni az Istennek, hogy elveszítettem édesatyámat még gyermekkoromban.” Mit szólsz ehhez, én édes testvérem! Mert ez igaz történet. Látod: a meg nem tért életnek a gyümölcse! A durva és konok tagadásnak egyenes eredménye. Nemcsak az Isten, nemcsak az ember fordul el tőle, de, ami borzalomkeltő, saját vére örvend pusztulásán. Életében bánat, szenvedés és fájdalom az osztályrésze azoknak, akiket a sors tőle tett függőkké. Csoda-e hát, ha halála ezekre nézve igaz megváltásszámba megy? Pedig' csak meg kellene bűnét bánnia, csak Istenhez kellene fordulnia és lábainak nyomán szeretet, békesség, nyugalom és boldogság fakadna. Igen, mert a bűn felett való bánkódás és az Isten keresése már igaz jele a megtérésnek. Különös értékkel bir ez a bánkódás és ez az Istenkeresés akkor, ha a bűn következtében éppen azok élnek át mérhetetlen szenvedéseket, akiknek jólétét és boldogságát munkálnia első és legszentebb kötelessége lenne az embernek. Hallottam egy jó hírnek örvendő ügyvéd szomorú sorsáról. Mindenki lángésznek tartotta. De a szeszes ital túlságos élvezete következtében vad, durva és kegyetlen természetűvé lett. Áldott, jó feleségét s apró gyermekeit ütötte-verte, csakhogy meg nem gyilkolta. Egy napon kis fia lélekszakadva szalad a család lelkipásztorához és szól: “Tiszteletes ur! Tessék jönni azonnal! Apa megint részeg.” A lelkipm^frír rohan a kis fiúval utcán végig s utcán ker^^H s mikor beront a feldúlt lakásba: ott találja^az asszonyt szétszórt hajával, véres homlokával, halálosan sápadt arcával a fal mellett állva. Kezével egy éleiden tömegre mutat s alig hallhatóan mondja: “Már meghalt.” És a kis fiú odafut anyjához. Megöleli, mecsókolja szerencsétlen anyját és igy kiált: “Anyám, édes jó anyám, hát te nem örülsz?” Mikor egy amerikai lelkész ezt a történetet gyülekezete előtt elmondotta, az Istentisztelet után odament hozzá egy jó megjelenésű fiatalember és igy szólt: “Az a történet, amit az imént hallottam, nem képzeletbeli. Nem is egyedül álló a maga nemében. Az én atyám törvényszéki biró a szomszéd városban. És ha ebben a pillanatban halála hírét hallanám, venném a legelső és leggyorsabb vonatot és rohannék abba a pokolba, melyet mások a mi otthonunknak neveznek. Karjaimba zárnám őszbeborult édesanyámat és szólnék: “Anyám! Ő meghalt. Nincs többé szívfájdalom. Nincs többé ütés. Nincs többé verés. Nincs többé aggodalomteljes várakozás. Örülj hát és örvendezz!” Látjátok! így ostoroz a bűn, melynek zsoldja halál. Ostoroz. De nemcsak magát a bűnöst ostorozza, hanem másokat, az ártatlanokat is. Boldog aztán az az ember, akinek lelkiismerete feltámad és furdalni kezdi. Mert ez már biztos jele a megtérés kezdetének, amellyel együtt jár a vezek- lés is. Együtt, mert nemcsak önmagunk és embertársaink ellen vétkeztünk, hanem vétkeztünk az Isten ellen is. Mikor aztán tapasztaljuk önmagunkban a bűn megbánását, a lelkiismeret furdalását és a vezeklést, akkor tegyük azt, amit a tékozló fiú, aki igy szólott: “Felkelek és elmegyek az én atyámhoz.” És felkelt. És elment. Ez a megtérés. Ámen! UTÓIMA. Kegyelmes Atyánk és Istenünk! Bűneinket megismerve szent megbánással borulunk le ismételten előtted és könyörgünk néked: jöjj a mi segítségünkre! Szólj hozzánk, Uram, csendesen és édesen s félelmünk mindjárt széled. Végy minket a te kedvedbe, szerelmedbe s vigasztald meg szivünket Jézusért. Ámen!
