Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1932 (33. évfolyam, 1-53. szám)
1932-08-27 / 35. szám
u AMERIKAI MAGYAR REFORMÁTUSOK LAPJA A FALÁBÚ EMBER. Irta: Gárdonyi Géza. (Tizenhetedik folytatás) Hát Lőrinc két csizmában jött el. A bot-lába eltűnt s a helyét rendes láb foglalta el. Ott járt-kelt föl-alá az emberek előtt, csak éppen hogy kifelé lódította mindig a rossz lábát. — Nézd már, — mondották Ábrisnak — kinőtt a lába! Lőrinc vidám volt. Az arca sugárzott a boldogságtól. Hát az történt,hogy a faragó, akivel Lőrinc összebarátkozott, ma reggel átjött és lábat hozott Lőrincnek. Ö maga is ott áltt a csoportban és mulatott a Lőrinc örömén. Ábris szeme komoran fordult rájuk. A faragónak az arcára vetett egy vizsgálódó pillantást, aztán befordult szótlanul a templomba. Faluhelyen mindenki elmegy vasárnap a misére, csak az asszony marad otthon, aki főz, meg a kisgyermekek, meg a betegek. De ez a templomba- járás nem mindenkinél lelki. A parasztok közt sok a hitetlen. És eznem is csoda. A latin igéket nem értik, a prédikációk meg többnyire nem nekik való theológiai értekezések. A papok mindig a tekintélyekre hivatkoznak, amiket csak tanult ember ért meg; tanításuk az élettel nincs kapcsolatban, s nekik maguknak a szeretetlen élet folytán elride- gedik a szivök. A hit csak olykor a felszínen érinti a szivet, mint a fecske szárnya a vizet. Ábrisnak se volt hite. Eljárt szokásból, eljárt a lássékér, de lelkében soha nem melegedett föl a falak között. Ezúttal meg éppen nem volt jelen az elméje. A mise alatt folyton azon töprenkedett, hogy mit akar a falábú? Azt akarja-e vele elhitetni, hogy a bort mások találták meg, s elvitték? A faragót akarja-e bevonni harmadiknak? Vagy pedig őt le akarja beszélni, hogy az ügy veszedelmes, ne kockáztassa a családját. Forrt, zuborgott benne a sok keserű gondolat. Mise alatt egyszer odapillantott, ahol a falábú szokott ülni. Ott ült most is. A szeme be volt hunyva. Az arcán mély áhitat látszott. Ábrisnak eszébe jutott, amit egyszer a falábú mondott az Istenről: — Ugyan te bolond: még most is a gyerekész van a fejedben? Az Istent csak a papok találták ki, hogy a szegény ember fenyegető kezet érezzen a feje fölött. Nincs az egekben más, csak semmi meg semmi. Mise után a nép szétoszlott. Ábris hazament. Várt. Negyedórával később megpillantotta az ablakon át a falábút. Szűr volt rajta, noha a templomba nem ment szűrben. A falábú bebaktatott a kiskapun. Ábris a szobában ült az asztalnál és komoran pipázott. A legidősebb fia a leckéjét irta mellette palatáblán. — Küldd ki a fiút, — mondotta a falábú. Aztán, hogy magukra maradtak, egy kis göngyöleget tett maga elé az asztalra. A göngyöleg ujságpapirosba volt burkolva, s madzaggal volt átkötve. A falábú nem szólott mindjárt, látszott az arcán, hogy el van fogódva. A szeme is nedves volt, mint azé, aki halottat jelent. Ábris csak oldalaslag pislogott reá. Várta szótlanul, hogy amaz beszéljen. De a falábú először a pipáját vette elő és megtömte. — A jövő héten megszűnik a kereset, — mondotta. — Meg, — felelte csendesen Ábris. — Magam is folyamodok bakterságért, —- folytatta a falábú. — Nem voltam katona, az igaz, de a mérnök ur azt mondta, hogy szószólóim lesz. Rágyújtott, aztán vidámabban szólott: — Hát láttál ilyen csudát? (És a lábára pillantott.) A faragó lepett meg vele ma reggel. Még most szokatlan. Botlodozok vele, ha nem vigyázok. De azt mondja a faragó, hogy úgy fogok járni, mint akármelyik éplábu ember. Ábris nem felelt. A kaszafenés nem érdekli őt, csak a kaszálás. A falábú elhallgatott. Erősen megszivogatta a pipáját. • — Hallod-e, Ábris, — mondotta végre. — Azért jöttem én, mert... vétkeztem teellened. Ábris ránézett. Ez a szelíd, alázatos hang megint nem a falábú hangja volt. Nem ilyennek ismerte őt eddig. — Aki vétkezik, igazítsa jóra, — folytatta a falábú. Ekkor már Ábrisból is kipattant a harag. — Hová tetted a bort? — A bort? — felelte amaz szinte elcsudál- kozva. Aztán nyugodtan válaszolt: — A bort visszaadtam a zsidónak. — Visszaadtad? — kérdezte Ábris elámulva. — Vissza. Elmentem hozzá a múlt vasárnapon, és azt mondtam neki, hogy nyomra vezetem, ha megfogadja, hogy nem bőszül. Elvégre a borból nem hiányzik egy korty se. —- Elárultál engem? — hörkent fel Ábris. A falábú a fejét rázta: — Nem. A zsidó hogy becsületszóval, kézadással fogadkozott, megmondtam neki, hogy a tettes én voltam, meg egy másik, de hogy ki, azt nem mondom meg. (Folytatása következik.)
