Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1932 (33. évfolyam, 1-53. szám)
1932-08-27 / 35. szám
AMERIKAI MAGYAR REFORMÁTUSOK LAPJA 9 mennyit tarthatunk meg az ilyen jó szokásokból és miképen gyakoroljuk azokat. Az világos dolog, hogy csak az egymáshoz közeleső gyülekezetek kereshetik fel egymást kölcsönösen ünnepélyek alkalmával. A távolesők nemcsak költségesnek, de fölöslegesnek is minősit- hetnék az egymás kölcsönös felkeresését. De mikor egy egyház ünnepel, a bevett szokás az, hogy mindegyik gyülekezethez küld meghivót s ha nem is reméli, hogy azt a meghivót elfogadják a távoli gyülekezetben, legalább tiszteletet és szeretetet vél teljesíteni a meghívás által. Sokszor megtörténik azonban, hogy a meghivott gyülekezet vezetősége nem tanúsít kellő előzékenységet az ünneplő gyülekezettel szemben, mert ha a lelkész be is terjeszti a meghívást a gyűlésen, valaki megfontolatlanul azt javasolja, hogy vegyék le az ügyet napirendről. Ezzel elintézettnek tekintik az ügyet s jó lelkiismerettel tovább mennek. Helyes-e ez az eljárás? Részünkről nem tartjuk annak. A legkevesebb, amit egy ilyen meghívóval szemben a gyülekezet tehet az, hogy akár levélben, akár sürgönyileg testvéri jókívánságának ad kifejezést. Ha már ez is elmarad, nem tanúsítunk keresztyéni előzékenységet ünneplő testvéreinkkel szemben. De ennél még többet is tehetünk. Az a szeretet-adomány, amit ilyenkor nyújtani szokott egyik egyház a másiknak, a legtöbb esetben, előbb vagy utóbb de visszatér az adakozókhoz. Erre azt mondhatná valaki: “mi haszna akkor az adománynak?” De vájjon nem szolgálja-e ez is a testvéir közelebbjutást? Amikor adományt küldünk egy ünneplő egyháznak, egyszersmind szeretetet és bizalmat fejezünk ki irántuk. Ha aztán később visz- szatérül az adomány, anyagiakban nem rövidültünk meg, de lelkiekben mégis meggazdagodtunk. Legyünk előzékenyek mindenekkel szemben, kiváltképen pedig a mi hitünknek cselédeivel. Bodor Dániel. MÉLTÓ A MUNKÁS A MAGA JUTALMÁRA. A lelkész sohasem azért végzi a maga munkáját, hogy dicséretet kapjon érte. Végzi azért, mert ez az ő tiszte, munkája, kötelessége. Mégis jól esik az, amikor a hűségesen végzett munka az emberek ajkán is megtalálja a maga jutalmát s valamiképen a magyar református öntudatnak is kiegészitő részét alkotja az, hogy meglássa az érdemes munkát. Szabó András alphai lelkész immár tiz éve végzi munkáját a gyülekezetben. Jubilál tehát ő is, és megvan az ő legszebb jubileumi ajándéka is: az a két szép levél, amelyek egyikét közvetlenül küldötték hozzánk, mig a másikhoz közvetett utón jutottunk. Leközöljük azt, mert: méltó a munkás a maga jutalmára. Az egyik levélnek külön cime is van, amely igy hangzik: Tiz év végén. Tiz év öröme és bánata után, kedves Nt. ur és családja, fogadja szivem őszinte háláját úgy magam, mint családom nevében. Köszönjük sok jóságukat, amivel elhalmoztak bennünket. Velünk voltak örömünkben. Mikor gyermekeink elvégeztek egy-egy iskolát: biztattak, hogy csak küldjük őket tovább a tanulás mezején. Mindig és mindenkor jóakaróink voltak s nem hagytak el akkor sem, mikor nagy bánat ért bennünket és koporsó mellett kellett megállani, kedves gyermekünket kellett elsiratni, önök vigasztaltak meg. Még ma is sokszor megvigasztal a Nt. asszony, miért is fogadja hálás köszönetemet. Tiszta szívből kívánjuk, hogy a következő tiz év több örömet és nagyobb egyetértést hozzon. Lássa be jobban a gyülekezet, hogy nagyon nehéz körünkben a munka, mert nagyon széjjel vagyunk. Még egyszer fogadják hálás köszönetemet azért a testvéri szeretetért, amellyel viselkedtek velünk és a gyülekezettel szemben. A jó Isten adjon erőt és egészséget a további munkálkodásra. Találja meg körünkben mindazt, amit egy jó lelkész megérdemel. Varga Endréné és családja. A másik levél hasonlóan szép bizonyságtétel s szószerinti szövegében igy hangzik: Kedves Nagytiszteletü ur! Fogadja ezúton is őszinte hálánkat azért a sok jóért, melyet szives volt meghozni gyermekeinkért a nyári magyar iskolában. Nagyon meg vagyunk elégedve. Bárcsak az egész iskolai idő alatt tanulhatnának gyermekeink annyi sok szépet és jót, mint a nyári magyar iskolában. Mióta a nyári magyar iskolába járnak a gyermekek, csak úgy hangzik az utcánk a sok szép magyar nótától. Sőt még annak örült igazán a szivem, mikor a hét egyik napján a városba igyekeztem és véletlenül éppen a kis magyar iskolás gyermekekkel ültem egy omnibuszra. Alig hogy elhelyezkedtek a gyermekek, felhangzik ajkukról a gyönyörű ének: “Isten áldd meg a magyart!” Akaratom ellenére is könny szökött szemeim pilláira. Elgondoltam, Istenem, hát még mindig vannak emberek, kik érdemesnek tartják a magyar szót?... Kérjük a felséges Istent, hogy továbbra is szolgálhassa a magyar ügyet, magyar gyermekeink nevelését. Ezer bocsánatot kérek, hogy háborgatom ezen soraimmal, de nem találok szavakat megköszönni a sok türelmét és fáradságát. Csak azt kívánjuk, hogy a jó Isten tartsa meg sokáig. Itt küldöm a gyermekeinkért járó tandijat és maradunk testvéri szeretettel Jakab család.
