Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1932 (33. évfolyam, 1-53. szám)
1932-08-20 / 34. szám
AMERIKAI MAGYAR REFORMÁTUSOK LAPJA 5 CSENDES ÓRÁK. írja: Tóth Mihály lelkész. NÉKI GONDJA VAN REÁNK. I. Péter 5:7. ELÖIMA. Úristen, ki menedéke vagy a hazátlan és bujdosó embernek! Hozzád száll hő imánk. Vedd kedvesen tőlünk, engedetlen gyermekeidtől. Álnokságainkat ismered. Titkos bűneinket nyilván tartod. Nem mentegetjük magunkat. Haragodra rászolgáltunk. De azért, óh irgalmas Isten, könyörülj rajtunk! Lásd meg, hogy porban fetrengünk. Azután szánj meg és emelj magadhoz. “Taníts meg minket úgy számlálni napjainkat, hogy bölcs szívhez jussunk.” Gondolj reánk, midőn már-már leroskadunk az élet keresztje alatt. Küldd el a vigasztalás szent lelkét a szomorúság idején és vezess ama jobb haza felé. Ámen! TANÍTÁS. Egy törékeny, de vallásos asz- szony egyik esztendőben elveszítette élete párját, a másikban pedig egymásután kisérte ki öt gyermekét a temetőbe. Azt hitte mindenki, hogy ösz- szeroppan s szive meghasad szerettei után. De ő csodálatos békességgel és rendületlen nyugalommal viselte a csapást. Egyszer aztán azt kérdi tőle valaki: “Ugyan mi tesz téged képessé arra, hogy hordozni bírod ezt a tenger fájdalmat és szomorúságot?” “Nem én hordozom azt,” hangzott a felelet, “hanem az Ur hordozza helyettem.” “Óh igen,” felelt a kérdező, “ez a helyes felfogás. Bajainkat az Úrhoz kell vennünk.” “Még többet is kell tennünk,” szólott a nő. “Nemcsak az Úrhoz kell vinnünk, hanem ott is kell hagynunk. Sokan úgy tesznek, hogy elviszik terheiket az Úrhoz, de vissza is hozzák magukkal s fejük felett továbbra is lebeg a gondterhes felhő. Én azonban ott hagyom a magam gondját-baját az Ur lábai mellett és felejtem azokat. És ha mégis visszalopódzná- nak hozzám, megint csak elviszem őket az Úrhoz. Megteszem ezt ismételten mindaddig, mig teljesen elfelejtem, hogy nekem bajaim is voltak. Végre megtalálom, amire vágyom: a vigasztalást, a békességet és a nyugalmat. Ezért nem tör össze engem ez a tenger fájdalom.” Egy katonatiszt beszéli, hogy a világháborúban egyik ütközet után vérében fetrengve talált egy súlyosan sebesült közkatonát. Vállára vette, hogy a harcvonal mögött levő kórházba vigye. A magával tehetetlen katona tiltakozott az ellen, hogy a kapitány őt a hátán vigye. Ha már segíteni akar rajta, hát legalább engedje őt a saját lábán menni. Pedig meg sem tudott mozdulni. A kapitánynak rá kellett parancsolni, hogy viselje magát nyugodtan, ha nem akar elpusztulni. Másnap meglátogatta a tiszt a sebesült katonát a kórházban s említette neki, hogy erőszakkal kellett őt idecipelnie, mert bár sebesülése miatt teljesen béna volt, mégis a saját erejéből akart magán segíteni. “Óh,” felelt a katona, “nem gondoltam, hogy a kapitány ur olyan erős.” A bűnös ember ilyen magával tehetetlen, halálra sebzett béna. És mégis igen sok ember a saját erejével akarja magát megmenteni. Pedig a bűn már teljesen leverte. Óh hányszor hátráltatjuk mi ezzel a mi édes Szabaditónkat megváltói munkálkodásában ! Pedig tudnunk kellene, hogy néki van elég ereje a megváltásra és arra, hogy ter- heinket hordozza s gondjainkat viselje. A dologban az a különös, hogy ez az erős Szabaditó keres és meg is talál bennünket. Egy kételkedő, mikor megtért, ezt irta testvérének: “Esztendőkön keresztül kerestem az Istent és csak most ébredtem annak tudatára, hogy mindez idő alatt az Isten is keresett engem és nem én találtam meg őt, hanem ő talált meg engem. Legyen áldott szent neve mindörökké!” Valami kedves rózsaillat árad szét a szobában. Kérdi a vendég: honnan ered ez? “Tiz évvel ezelőtt,” felel a házigazda, “Arábiában jártam. Vettem egy kis üveg rózsaszeszt. Itthon a kis üveg véletlenül eltört. Tartalma az üveget körülfogó gyapotra ömlött. Az egészet betettem ebbe a cserépvázába.” Ezzel felemelte a váza fedelét s a szoba megtelt rózsaillattal. Ez a rózsaillat tiz év alatt beette magát a cserépváza anyagába s közelében állandóan érezni kellett az édes illatot. Most már ha a Krisztus él mibennünk s mi is élünk őbenne és véle egyek leszünk: Sáron rózsájának édes illata fogja megtölteni életünket, áthatni cselekedeteinket és kedvessé tenni gondolatainkat. És aki velünk érintkezésbe lép: érezni fogja áldott jelenlétét annak, akihez foghatót sem azelőtt, sem azóta nem szültek a hosszú századok. Nekünk pedig az élet változó körülményei között nem lesz okunk a rettegésre. Eltűnnek a gyötrő félelmek, felszáradnak a keserűségek könnyei s tovarepülnek az emésztő gondok. Helyüket a szeretet foglalja le. Lépteink nyomán áldás fakad s akik tevékenységünk körébe jutnak: megtalálják gondjaikra, bajaikra, fájdalmaikra a teljes felmentést, a tökéletes vigasztalást: magát az Ur Jézust! UTÓIMA. Téged áld és dicsér a mi szivünk, erős Isten, mert te őrzesz és védesz bennünket. Nem félünk mi most már, mert: “Törne bár vész ellenünk, jönne baj, csapás elő; látja mindezt Istenünk, mert ránk gondot visel ő! Védi karja, kit baj ért, ha oltalmat tőle kért. Áldva légy, óh szent Atyánk! Te viselsz gondot reánk, te vezérled népedet. Ezután is, Istenünk, légy mindenben mindenünk!” Ámen!
