Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1932 (33. évfolyam, 1-53. szám)

1932-08-13 / 33. szám

u

AMERIKAI MAGYAR REFORMÁTUSOK LAPjÁ

A FALÁBÚ EMBER.

Irta: Gárdonyi Géza.

(Tizenötödik folytatás)

— Hogy én vigyázzak arra a házra? — kiáltott megbotránkozással az öregasszony. — Én vigyázzak annak a gyerekire?

— Hát ha én mondom, ha én akarom, — szólt csöndesen, de nyomatékkai az ember.

És elment.

Az öregasszony egy darabig tibett-lábott, mir- gett-morgott, aztán mégis csak átment a szomszédba. A kisebbik gyerek, — kétéves leány, — sirt, ordítozott. Mert elesett és megütötte az orrát.

A nagyobbik, mintha nem is hallotta volna, vesszőt faragott konyhakéssel.

Éppen delet harangoztak.

— Gyertek velem, — szólt morcosán az öregasszony.

Megfogta a kisebbik kezét és vezette:

— No ne bőgj, ne merkelj! Mingyár megjön anyád és hoz cukrot.

Királyné csakugyan meg is érkezett csakhamar. Futva ment át a falun. Egy asszonynak megkiáltotta futtában:

— Talán életben marad! Talán... Mindenem tárva-nyitva hagytam. Nem jártak-e cigányok erre?

— Nem, — felelte a másik.

Az asszony tovább futott, csakúgy libegett a szoknyája.

A ház kapuja be volt zárva, de a két gyerek sehol. Fut a kertbe, kiáltja a nevöket.

Erre az öregasszony fölkel és újra kézen fogja a két gyermeket. Vezeti a kapuig. A kaput kinyitja.

Az asszony épp akkor jön ,a kertből. Nagy szemet mereszt az öregasszonyra. Az szótlanul visszatér.

— Hol voltatok? Miért mentetek oda át? — ripakodik a fiu-gyerekre.

— A néni hivott át bennünket, — feleli sze- pegve a gyermek.

Királyné a ládához fut. Fölnyitja. Nézi lelkendezve a ládafiát: nem hiányzik-e valami? Nem hiányzik: a pénz is megvan: tizenegy forint és húsz krajcár. A ruhából se hiányzik.

— Mit csináltatok a szomszédban? — rivalko- dik újra a fiúra.

— Semmit, — feleli az, — ettünk.

— Kenyeret ettünk, — felel a kisebbik is.

Az asszony leborult az ágyra és az urát jajgatta.

* * *

A harmadik napon, szombat volt az a nap,

sírva ment az asszony a vasúti munkásokhoz. Egyenesen Lörinchez ment.

— Az uram halódik, — mondotta. — Kenddel kíván szólani. Holnap nincs munka ...

Mióta asszony, nem beszélt Lőrinccel. Se nem beszélt, se nem köszönt. A munkások rájok bámultak.

— Még ma elmegyek, — mondotta komolyan a falábú.

És elment. Az asszony is vele ment. Visszatértek a városba. Sietve mentek. Az asszony folyton sirt és sirás közben elmondotta a gondolatait:

— Jaj édes uram, édes jó uram! Hogy ilyen korán özvegységre jutok! Mivé lesz a két kis árva gyermekem!

— Az Isten nem hagy el, — szólalt meg a falábú.

— Éhen vesznek, éhen pusztulnak el.

— Aik az ég madarait eltáplálja, őket se hagyja éhen.

A város nem volt messze, de a nagy sietésben mind a ketten kimelegedtek.

— Megálmodtam az éjjel, — szólalt meg ismét az asszony, — megálmodtam, hogy meghal. Lakodalmat álmodtam. Az uram volt a vőlegény, de a menyasszony más. A lakodalom temetést jelent. Elhoztam az árváit is, hogy lássa. Ott vannak a kórház udvarán. Jaj, ti szegény árvák, ti szegény árvák!

És megint sírva fakadt.

Beértek a városba. A kórház nagy fakó sárga épület. A földtől jó egy méternyire vizfoltok bar- tnultak rajta.

Beléptek a sötét kis üvegajtón. Az asszony az udvarra sietett a gyermekeiért. A falábú ott maradt a karbolosszagu, homályos folyosón.

Valami urféle jött le az emeletről a lépcsőn, feketeruhás és szemüveges.

— Kit keres? — szólott a falábúnak.

— Király Balázshoz jöttem, — felelte Lőrinc a kalapját levéve.

S hogy az ur erre a levegőbe nézett, mintha tűnődne, ki az? Lőrinc magyarázta:

— Akit a vasúti kocsi megzúzott.

— Tudom már, — szólott az ur, — no csak siessen, mert haldoklik.

S a lépcsőre mutatott.

Az asszony ott érte Lőrincet utói. Egyik karján a kicsit tartotta, kezén, a fiút vezette.

— Talán már meg is halt, — rebegte Lőrincnek.

— Csak eredj be előre, — mondotta a falábú az ajtónál megállva, — én majd azután.

Az asszony besietett úgy, hogy a fiúgyermeknek futnia kellett mellette.

(Folytatása következik.)