Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1932 (33. évfolyam, 1-53. szám)

1932-08-06 / 32. szám

AMERIKAI MAGYAR REFORMÁTUSOK LAPJA 5 CSENDES ÓRÁK. írja: Tóth Mihály lelkész. MOST MÁR ÉN IS ISMEREM ŐT. I. János 2:4. ELŐIMA. Magasztaljuk a te szentséges nevedet, óh irgalmas Isten, aki küldöttéi nékünk Megváltót, hogy bemutassa értünk az egyszeri tökéletes áldozatot I Szent vágyakozásunk az, hogy megismerjük őt ebben az órá­ban, hogy elmerülhessünk benne és teljesíthessük paran- csalatait, hogy akik látják a mi cselekedeteinket, meg­ismerjék bennünk a Te szereteted teljességét. Ámen! TANÍTÁS. Egy fiatal lelkipásztor evangéli- záló estéket tartott. Prédikációit minden este vé­gighallgatta a város egyik előkelő, nagymüvelt- ségü asszonya. Egyszer aztán megkérdezte tőle a lelkipásztor, hogy óhajtana-e a Krisztus követője lenni ? — Minek? Nem hiszek én, tiszteletes uram, egy szót sem abból, amit ön prédikál. Itt vagyok, mert kiváncsiságomat ki akarom elégiteni. Ennyi az egész. — Nem is akar meggyőződni arról, hogy igaz-e az, amit prédikálok? — De igen — felelt a nő — ez volna az én legőszintébb vágyam. De nem hiszem, hogy ez valaha megtörténjék. Atyám gondoskodott arról, hogy a vallás ellen védve legyek.” Ekkor a lelkipásztor azt mondotta néki, hogy csak menjen haza és próbáljon imádkozni. Olvassa a bibliát s úgy érezzen, úgy gondolkozzék és úgy cselekedjék mindig, mintha az Isten mint egy sze­mélyes lény, állandóan ott állna a háta megett, minden pillanatban készen arra, hogy intse, figyel­meztesse, óvja és készen arra, hogy minden óhaj­tását teljesítse. A nő annyit megígért, hogy megpróbálja. Ott­hon aztán elővette édesanyja kopott bibliáját és olvasni kezdte: “Mert úgy szerette Isten a világot, hogy az ő egyszülött fiát adá érette, hogy aki hi­szen őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete le­gyen.” Aztán behunyta szemeit s lélekben átélte az olvasott igét. Egyszer csak úgy érzi; mintha valaki ott állana háta megett s őt figyeli. Ruháját megigazítja s vigyáz minden mozdulatára, sőt még gondolataira is. Végül ráborul a bibliára és bol­dogan kiált fel: “Én Uram és én Istenem! Hálát adok néked. Anyámnak igaza volt. Atyám téve­dett.” A következő vasárnap ez a nő öreg édesapjá­val együtt ott állt a legbensőségesebb hittel meg­áldott keresztyének között. Megtért a nő is, kö­vetve rég elhunyt édesanyjának hitét s megtért öreg édesapja is s naponként bizonyságot tett a Krisztusról. Bizonysága az volt, ami Pál apostolé: “Most már én is ismerem őt.” És most már vizsgáljuk meg önmagunkat. Váj­jon mi nem úgy vagyunk-e a templomba jövetellel, mint ez az előkelő, müveit asszony? Elhatározzuk jóelőre, bogy egy szót sem fogunk elhinni abból, amit a lelkipásztor mond, de azért elmegyünk a templomba, hogy halljuk, mit mond a pap és lás­suk, mi történik ott. Hagyjunk fel az ilyen silány lelki élettel. A prédikációban nekünk életet, igazságot és örök üd­vösséget kell keresnünk. Ha ezzel a céllal fogjuk hallgatni Istennek igéjét, akkor abban valami benső ujraébredést, benső újjászületést fogunk találni. Csodálatos, hogy ez a müveit és előkelő nő akkor lett a legnyugtalanabb, amikor először érezte életében, hogy Isten jelen van mellette. De mi­dőn kedélyhangulatát és kétkedő lelkületét Isten természetének megfelelőleg átalakította: a legfen­ségesebb béke és nyugalom szállotta meg háborgó lelkét. És ebben a nyugalomban ő az ő jó édes­anyjának idvezitőjét, a Krisztust fedezte fel. Ekkor győződött meg arról, hogy a Krisztus valóban él és a szent léleknek ereje által szakadatlan mun­kálkodik és mennyei békességet teremt az igazán hivő kebelben. Sőt arról is meggyőződött, hogy ez az élő hit másokat is átalakít, azaz ujjászül, aki azután édes örömmel tesz bizonyságot a Krisztus­ról mind alkalmas, mind pedig alkalmatlan időben, mondván: “Most már én is ismerem őt.” Hát te, édes atyámfia, ismered-e őt? Ismered-e őt annyira, hogy bizonyságot tégy róla úgy alkal­mas, mint pedig alkalmatlan időben? Tudom én, hogy nehéz őt ennyire megismerni. Hiszen, ugy-e, a legtöbbször nem kapod meg tőle azt, amit imád­ban kérsz? Vagy legalább is azt hiszed, hogy nem kaptad meg. Mert, ugy-e, sokszor imádkozol tü­relemért és Isten küld rád megpróbáltatást. Persze te elfelejted, hogy a megpróbáltatás tanit meg té­ged leghamarabb a türelemre. Sokszor imádkozol engedelmességért és Isten küld rád szenvedést. Ismét csak elfelejted, hogy a szenvedés tanit meg leghamarabb engedelmességre. Szóval fel kell fe­deznünk Isten akaratát mindennemű tapasztala­tainkban és akkor megismerjük őt, megismerjük az ő szent fiát s boldog örömmel fogunk róla val­lást tenni, mondván: “Most már én is ismerem őt.” Ámen! UTÓIMA. örök Isten, ki megmutattad magad min­dig a téged kereső és szomjuhozó emberi léleknek: mu­tasd meg magad minékünk is, akik szent vágyakozással törekszünk arra, hogy téged megtaláljunk, keblünkre zár­junk és boldog örömmel rólad vallást tegyünk! És ha olykor-olykor a bűn mégis elnyomná bennünk szivünk legszentebb s szent fiad után epekedő érzését: te magad teremts mibennünk uj szivet és uj lelket, hogy hozzád megtérve, magasztaljuk szentséges nevedet. Amen!

Next

/
Thumbnails
Contents