Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1932 (33. évfolyam, 1-53. szám)
1932-07-30 / 31. szám
14 AMERIKAI MAGYAR REFORMÁTUSOK LAPJA A FALÁBÚ EMBER. Irta: Gárdonyi Géza. (Tizennegyedik folytatás) A vasútnak volt egy facsárdája, ahol bort is mértek. Szombat esténkint, mikor a fizetést kapták, nagyokat ittak ott a napszámosok. Király reggelenkint is ivott egy-egy üveg pálinkát. Talán ez volt az oka, hogy ellomhult, és egy csütörtökön kocsitolás közben két kavicsos vagon közé került. A szerencsétlen embert úgy összenyomta a kocsi, hogy félholtan vették ki a sinek közül. Ott éppen kevesen voltak. Egy darabig csak locsolgatták. Nem tudták: holt-e, vagy csak ájult? Mert viasz-szin sápadt volt az ember arca, s orrán- száján buzgott a vér. Végre fölnyitotta a szemét. Akkor az emberek orvosért siettek, meg az irodába, hogy jelentsék a szerencsétlenséget. Balázs mellett nem maradt más, csak Ábris meg a falábú. ök ketten ott álltak abban a dermedtségben, amit a halál szellője okoz. — Eriggy be a faluba, — szólalt meg a falábú. — Hidd ki a feleségét. Ábris letüzte az ásóját a földbe, s elsietett. A beteg mellett nem maradt más, csak a falábú. Ott állt előtte és nézte. A szerencsétlen ember szótlanul feküdt az ab- rakos zsákon, amelyet a feje alá tettek. Egyszer aztán megszólalt: — Vizet! Lőrinc lehajolt a korsóért és fölemelte a beteg szájához: — Igyál. Balázs ivott és bámulva nézett a falábúra. — Te adsz-e innom? — kérdezte szomorúan. — Én, — felelte szelíden a falábú. A beteg félig lehunyt szemmel, halálos elbá- gyadásban feküdt percekig. Egyszer aztán köny- nyek jelentek meg a szemében, s végigcsordultak az arcán. — Meghalok, — rebegte. — Még megmaradhatsz, — felelte Lőrinc vigasztaló hangon. Aztán nem beszéltek többet. A júniusi nap erősen odatüzött a betegre. Lőrinc bodzalombokat töört, és a földbe szurkálta, hogy a beteg arca árnyékban legyen. Eközben a barak felől emberek jöttek nagy sietve. A mérnök meg napszámosok. Ezek eltudakolták, hogy miképpen történt a szerencsétlenség. Lőrinc elmondta, amit tudott. Aztán az asszony jött futva, hangosan jajve- székelve. Ráborult az urára, s körüljajgatta. Aztán az orvos jött. Az embert föltették egy kavicsszállitó kocsira. Az orvos azt rendelte, hogy vigyék be a városba, a kórházba. A kocsi elindult. Három ember tolta a síneken. Az asszony ment a három ember után sírva, a kezeit tördelve. A munkások sokáig néztek némán a csendben elguruló vasúti kocsi után. íme a vasút első utasa: a másvilágra. — Vájjon kap-e valami kárpótlást? — szólalt meg elsőnek egy falubeli öreg ember. — Kap, — felelte a másik, — a vasút szokott adni. — Nem kap, — szólt a munkavezető, — mert maga volt az oka a szerencsétlenségnek. Egy percre megszűnt a beszélgetés. — De mivé lesz akkor a családja? — szólalt meg újra az öreg. A munkavezető vállat vont, s visszafordult a barak felé. Hogy tovahaladt, az öreg a fejét csóválva nézett utána: — Két gyermeke van, aztán a baj mégis csak itt esett. — Hát megdöglenek éhen, — szólt keserűen egy fiatalabb. A falábú elmélázva állott a többi között. Erre a megjegyzésre fölemelte a fejét, és rosszaló pillantást vetett a szólóra. — Nem kutya az ember, — mondotta. Aztán újra dologba fogtak. Mindez délfelé történt már. Az emberek csakhamar szétmentek ebédelni. Ki a barakba ment, ki csak a töltés oldalába ült. A jómódú gazdáknak krumplilevest, bablevest hoztak a faluból, a szegényebbek csak kenyeret ettek. Lőrinc bement a faluba. Megállt a pitar ajtajában és szólt az anyjának: — Hallotta, mi történt, édesanyám? — Hallottam, — felelte az öregasszony. — Megverte az Isten, ma verte meg érted. — Énértem? — szólt vállat vonva Lőrinc. — Énvelem ő nem cselekedett egyebet, csak amit kellett. Semmi se esik véletlenül. Az ember kezét néha felülről mozdítják. S hogy erre az öregasszony elámult, folytatta: — Átnézhetne a szomszédba. A gyerekek magukra maradtak. A nagyobbik hatéves. Masinával játszhatik vagy mi... (Folytatása következik.)
