Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1932 (33. évfolyam, 1-53. szám)
1932-07-23 / 30. szám
Í4 AMERIKAI MAGYAR REFOkMATUSOK LAPJÄ A FALÁBÚ EMBER. Irta: Gárdonyi Géza. (Tizenharmadik folytatás) Mert különös finom arcú asszony volt az. Szőke, kékszemü és vékony képű. A faluban Piros Tercsinek hivták, mert lánykorában minden szóra biborpirosság ömlött el az arcán. Azonban asszony korában elmúlt ez a gyöngesége. Különben azt tartották róla, hogy nem rendes eredetű. De ez csak afféle szóbeszéd volt. Az asszony keze-lába parasztra vallott. Az asszony ott állt türelemmel várakozva. Sem ő nem beszélt a két emberrel, sem azok ővele. Ábris elunakodott a hallgatásban: haza gurította a kerekét. * * * Május vége felé vasut-épitést kezdtek a falu határán át. A két ember is munkába állott. Ábrist a talpfák lerakására alkalmazták, Lőrinc a töltést egyengette. Ritkán beszéltek egymással. Még délben sem ültek egymás mellé, mint a jó cimborák szoktak. Ábris meleg levest kapott minden délben hazulról, Lőrinc csak a puszta kenyeret ette. Ábris rászólt: — Miért nem élsz jobban? Eleget keresel. A szavak burkolatában megértette a falábú, hogy mire gondol. Félig tréfásan felelte: — A miatyánkban nincs leves, csak kenyér. S nem beszéltek többet. Ekkor kezdett Ábris gyanakodni, hogy a falábú a maga révébe akarja hajtani a hasznot. A vér a fejébe szökemlett erre a gondolatra. És még az éjjel kiment az erdőbe. Egy nyárssal ledöfött a földbe, ahová a hordót elásták. A hordó ott volt. Ábris nem mozditotta el, de elhatározta, hogy figyelemmel kiséri a falábút: ha nélküle végez, följelenti. Cudar esős szél verte másnap a munkásokat. Türelmetlenek és kedvetlenek voltak valamennyien. Az egyik elcsúszott a sikos talpfán és káromkodott. — A kutya kirelájzumát ennek az időnek. — Hallod-e, — szólott reá a falábú, — az Isten keze hosszú, a szádra talál csapni. Ábris hallotta ezt és elámult. Mióta hisz a falábú az Istenben? S hogy a száját is elnyitva bámult Lőrincre, Lőrinc elvörösödött. Ábrist ez még inkább gondba ejtette. Mert a falusi ember ismeri egymás házát: tudja mi van belül. De ime a falábú másképpen szól, mint ahogy szólani szokott. Pedig a falábú nem hisz se Istent, se ördögöt. Olybá tűnt fel Ábrisnak, mintha a falábú szájával más ember szólott volna. Azonban csakhamar megtalálta a kulcsot: Lőrinc bizonyosan csak alakoskodik. Ezzel is készül a nagy napra. És ebben a gondolatban megnyugodott. Az eső elől behúzódtak egy kopott marhaszál- litó kocsiba, és ottan pipáztak, beszélgettek. Az egyik ember fekete macskával álmodott, de idejekorán fölébredt, s hozzávágta a széket a macskához. Reggel aztán megvárta a vén asszonyt, akire gyanakodott s látta, hogy sántit. Erre mindenki tudott elmondani valami boszorkányos vagy kisértetes történetet. És mindenki elhitt mindent, csak Lőrinc nevetett. — Nem igaz a’ — mondotta. — Nincs boszorkány, se kisértet, se semmi olyas csuda, amit holt ember lelke cselekszik. — Hát ha én mondok el egy csudát? — szólalt meg Ábris bosszankodva. — Engem ösmersz, mint a dolmányodat: tudod, hogy nem csiholok tüzet, csak kovából. Azzal elbeszélte, hogy az apja, mikor meghalt, reá három könyvet hagyott, s hogy azok közül a Biblia hogyan járt ő utána. Háromszor eldobta, háromszor megjelent a könyv. Negyedikszer, mikor már érte nyúlt volna, téglává változott. S ránézett Lőrincre, hogy őt is kineveti-e? Lőrinc összevont szemöldökkel hallgatta az elbeszélést. Az arca elsápadt. Mindazonáltal a fejét rázta reá: — A halott nem jár senki után. A falunak minden férfi-embere ott dolgozott a vasútnál. A jó napszámért a gazdák is elmentek fuvarozni. Király Balázs is ott dolgozott kezdettől fogva. Ez néha gyötrelmes lehetett a falábúnak. Volt úgy, hogy egy csoportba osztották őket, s hogy a talpfákat szedték a kocsikról, Balázs a fákat Lőrincnek is adogatta. Ez a többinek is megbántotta a jóérzését: szóltak a munkavezetőnek, hogy ne dolgoztassa őket együtt, mert még megkéselik egymást. Elmondták neki, hogyan vágta el Balázs Lőrincnek a lábát, és hogyan ment rá a Balázsék fele birtoka a pörre. — Azt hittem katona volt, — mondotta a munkavezető. A napszámosok nevettek. — Fene volt, — felelte az egyik, — csak éppen hogy gyermekkorában katonasapkát adott neki az uraság kertésze. Attól fogva mindig ilyenben jár. A munkavezető aztán két külön csoportba osztotta a két embert. (Folytatása következik.)
