Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1932 (33. évfolyam, 1-53. szám)
1932-07-16 / 29. szám
14 AMeríkaí magyar reformátusok LaPJA A FALÁBÚ EMBER. Irta: Gárdonyi Géza. (Tizenkettedik folytatás) — Csudatévő Isten! — hebegte hideglelős borzongással. S a foga vacogott, mikor visszabujt az ágyába. * * * Másnap már jókor reggel beállított Lőrinc. Kissé sántított még, de egyébként sugárzott a vidámságtól. — No mondd el, mit láttál? mit hoztál? Ábris még didergett az éjjeli történettől. Reggel újra megvizsgálta a tarisznyáját meg a téglát benne, és álmélkodott, borzadozott. De nem szólt róla senkinek. Valami kéz járt körülöttem, — gondolta sápa- dozva, — de nem földi kéz. Abban a könyvben bizonyosan kincs volt, talán egypár százas volt belerejtve és az apám utánam hordta vizen tűzön át; bizonyosan azt akarta, hogy tolvajéletre ne vetemedjek; aztán bizonyosan megharagudott, és kővé változtatta Isten áldását. S keresztet vetett magára. Elhatározta, hogy nem szól a történtekről senkinek, Lőrincnek se. A betörést Lőrincre hagyja: neki nem kell a bűnös pénz. Csak menjen a hóhér ösvényére egyedül. Hát kedvetlenül fogadta Lőrincet. Félvállról és unatkozva elmondta neki, hogy az apja temetésére későn érkezett, és hogy a hagyatékát, ami csekélység volt, nekiadta annak az asszonynak, aki ápolta. Lőrinc nem is tudakozott aztán semmit. Neki is volt elbeszélni valója. Örömmel újságolta, hogy a zsidó másokra gyanakszik. — Láthatod, — mondotta, — hogy az én eszemen túl nem járhat senki. Majd meglátod, hogy a pénzes zsák is milyen szépen az ölünkbe csúszik! S vidáman csapott a combjára. Most is az istálló előtt beszélgettek. De az asszony is az udvaron forgott; tejes csuprokat mosott ottan. Hát Lőrinc kezet fogott a cimborával és jelentős pillantást csatolt a bucsuzáshoz. Néhány nap múlva Ábris kiheverte a borzalmakat. Lőrinc annyit beszélt a pénzről, annyi uj tervet esztergályozott, hogy Ábris megint csak kívánatosnak látta a pénzszerzést. Dehát várni kellett. Lőrinc újabban azt határozta, hogy nem a napszámosok pénzét viszik el, hanem aratás után a gabona árát. A tiszttartó már augusztusban szekérszámra adja el a gabonát. Megvárnak egy ilyen eladást. A pénzt a tiszttartó beteszi még aznap este a kancellária vasszekrényébe. Akkor éjjel lesz a nagy pénz-markolás. Aztán Lőrinc elmaradt a háztól. Bizonyosan a szemet kerüli — vélekedett Ábris. Okosan cselekszik: jobb is, ha nem látnak együtt bennünket. Hanem egy délután összetalálkoztak a piacon, s a falábú közömbös kalapérintéssel haladt el mellette. Ábrisnak feltűnt, hogy az ember arca komoly. Megállt és szólani akart. De aztán még se szólott. Gondolkodva tért haza. Mi a csuda lelte Lőrincet? Néhány nap múlva a kovácsnál találkoztak. Ábris a kerekét gurította oda. Lőrinc az árokparton ült a műhely előtt. Úgy ült ott, mintha valakit várna. Ábris megszólította: — Kit vársz? A falábú közömbösen felelt: — Senkit. — Régen nem néztél mifelénk. Lőrinc óvatos pillantást vetett a műhely ajtajára. — Ne türelmetlenkedjél, — mondotta. — A gyümölcs megérik, ha eljő az ideje. De még nincs itt az ideje. Sajátságos kesernyés hangon beszélt. Látszott rajta, hogy nincs kedve beszélgetni. Az arca mélázó volt. A pipája mellette hevert a fűben. — Gyújts rá, — mondotta Ábris, a zacskóját odanyujtva. A falábú megtömte a pipáját, és kettőt-hármat szippantott. — Látod-e, — mondotta, — ezt a füvet? — Látom, — felelte Ábris. — Látod-e a hangyákat itt az árokparton? — Látom. — A fü is van. A hangya is van. Az ember is van. De miből lett a fü? miből lett a hangya? miből lett az ember? Ábris csak nézett rá, mint ökör az automobilra. Azt akarta kérdezni, hogy talán pálinkát ivott, de egy fiatal asszony jött a kovácshoz: uj csizmát hozott. Hat éves forma fia kisérte. Az asszony köszönt a két embernek. De a köszönést csak Ábris fogadta. Mert Király Ba- lázsné volt az asszony, annak a felesége, aki a Lőrinc lábát elvágta. A kovács az inasára bízta a csizma patkolását. Az inas a műhely előtt cselekedte azt. S a két ember szeme az asszonyon állott. (Folytatása következik.)
