Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1932 (33. évfolyam, 1-53. szám)
1932-07-09 / 28. szám
14 AMERIKAI MAGVAR REFORMÁTUSOK LAPJA A FALÁBÚ EMBER. Irta: Gárdonyi Géza. (Tizenegyedik folytatás) Az igaz, hogy ekkora utat járni egy huzam- ban, elfárasztaná a lovat is. A forrásnál nem volt senki. Ábris ivott, aztán leült pihenni. Azon gondolkodott, hogy kineveti-e a felesége, vagy hogy valami gyalázó szót ejt az apjára? — Csak az kell, hogy még az asszony is keserítsen, — mormogta sötéten. S hogy ezen az éjszakán sem aludt eleget, elbóbiskolt. Először csak a fejét emelgette, aztán végigdőlt a gyepen, s horkolt, mint a medve. No el is aludott szépecskén. Mikorra megnyitotta a szemét, a nap már a hegyek fölé ereszkedett. A szántók hazafelé jártak. — Tyhü veszett teremtette! — mondotta Ábris a kalapját felkapva. És megindult sietve be a falunak. Mert igy estefelé sok a gazda dolga, ha nincs is egyebe, csak egy tehénkéje, meg .egy üszőkéje. A gyerekek nem futottak eléje. Lenn játszottak a kertben, ahol az asszony még ásott. Ábris a szögre vetette a tarisznyáját, s kiballagott az istállóba, a marhájához. A szégyen aztán rövidebben elintéződött, mint ahogy várta. Az asszony úgyse reménykedett. A gyerekek is tudták, hogy az apjok nem vásárra volt oda. Ábris kedvetlen-röviden elmondta a konyhában, hogy mindössze egy rossz szalmazsák meg egy tarisznya volt az öreg vagyona, s hogy egész télen által betegeskedett. Az asszony még sajnálkozott is az öregen. Aztán az ember pipára gyújtott, és folyton a pipára pislogva kérdezte, hogy történt-e valami a faluban? — Sok minden történt! — felelte élénken az asszony. — Amig kend odajárt, megásták a zsidó pincéjét. — Meg-e? — kérdezte Ábris, bámulást színlelve. Ki lehet az ... — Nem lehet tudni. Másnap a falut apróra átkutatták. Még jó, hogy kend éppen előtte való nap ment el... — Csak nem gyanakodtak tán énreám? — hör- kent fel sértődötten Ábris. — Bizony megkutatták a mi házunkat is. — Ajnye a Zakariássát! — Minden háznál voltak, — folytatta csillapítóan az asszony, — csak éppen az urak házánál nem. Aztán lássa kend, napestig vigyáztatta a zsidó, hogy van-e részeg a faluban? Ábris megkönnyebbült. Tehát nem tudnak semmit. — Lőrinc jobban van-e? — kérdezte félvállról. — Nem tudom, — felelte az asszony. — Bizonyosan fekszik, különben elnézett volna hozzánk. Ábris arra gondolt, hogy meglátogatja, de aztán mégis letett róla. Nem szokott hozzájárni: gyanút keltene. Aztán lefekdüdtek, de persze Ábris nem al- hatott. Fordult jobbra, fordult balra: hasztalan. Mindegyre arra gondolt, hogy mi lesz, hogy lesz, ha kitudódik a lopás? De nem tudódik az ki! Lőrinc, hiába, okos ember: sohse hibázza el az ugrást. Aztán arra gondolt, hogyha mégis társul, hová rejti a pénzt? A diófa alá? Az ostobaság lenne. A küszöb alá? Lehetetlen: a család szemét nem kerülné el. Már pedig abban Lőrinc eléggé meg- okositotta, hogy az asszonynak se szabad tudnia a pénzről. A kútra is gondolt, hogy abba ereszti zacskóban. Arra is gondolt, hogy kutyát üt agyon és abba rejti. A temetőre is gondolt, hogy ott ássa el. A temetőről aztán az apja jutott az eszébe s az apjáról a könyv. — A Zakariássát, — mormogta, — most is ott van a tarisznyámban. Most már mindegy: odaadom holnap a lányomnak, hadd játsszon vele. A holdvilág besütött az ablakon. A szoba megvilágosodott. Ábris az asztalon megpillantotta a pipáját meg a zacskóját. Érte nyúlt és rágyújtott. — Mégis különös, — gondolta, — hogy ez a könyv idáig eljött velem. Vízbe dobtam: nem merült el. Tüzbe dobtam: nem égett el. S olyanféle borzongás viszolgott át a hátán, mint mikor este a boszorkányról beszélnek, s valaki bizonyítja, hogy ez meg az történt vele. Az irás is eszébe jutott. Eddig csak üres szalmának tartotta. Most eszébe jutott, hogy mit mondott az asszony, akinél az apja volt. — Hátha van abban a könyvben más irás is? Háromszor eldobtam, háromszor visszatért, mintha csap az apám lelke hordta volna utánam. És ismét végigviszolgott a hátán a rémledezés. A holdvilág annyira besütött a szobába, hogy világosság volt bent, mint esős időben nappal. Ábris fölkelt s odament a tarisznyához. A tarisznya szögletes kidudorodásán lehetett látni a könyv alakját. Ábris belenyúlt, de ahogy az ujja beleért a tarisznyába, bámulva meresztette el a szemét. A könyv helyett egy tégladarabot talált a tarisznyában. (Folytatása következik.)
