Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1932 (33. évfolyam, 1-53. szám)
1932-07-02 / 27. szám
, 1 I AMERIKAI MAGYAR REFORMÁTUSOK LAPJA S CSENDES ÓRÁK. írja: Tóth Mihály lelkész. A MEGTÉRÉS GYÜMÖLCSE. Máté 3:8. ÉLŐIM A. Irgalmas Atyánk! Nincs nekünk másban reménységünk, csak tebenned. Tőled várjuk a kegyelmet, mely ujjászüli bűnös lelkünket ás mi ontjuk magunkból a megtéréshez illő gyümölcsöket: a szent és kegyes életet, az igazságot, bűneink fölött való siralmas bánkódást, a békességet és szeretetet és a krisztusi alázatosságot. Hallasd ez órában szavadat, hogy megerősödjünk és megmaradhassunk a megtérésnek utján. Ámen! TANÍTÁS. A királyi herceg hivatalos látogatást tesz a katonai börtönben, amelynek lakói súlyos vétségeket követtek el. Az igazgató tudatja a herceget, hogy látogatásának emlékére joga van egy fogolynak megkegyelmezni. A herceg maga elé hivatja a foglyokat s kikérdezi őket egyenként bűneik felől. Egy sem ismeri el, hogy bűnös. Valamennyi igazolja cselekedetét. Végre jön egy megtört, de egyébként derék szál ember. “Szánom és bánom, amit tettem” — úgymond — “de az igazságszolgáltatás méltán sújtott ily szigorú büntetéssel. Nagy bűnt követtem el. Következményeit békességgel viselem, mert megérdemlem.” “Ez az az ember, akinek szabadonbocsátását kérem” — szólott a herceg. “Ez az első, aki érzi, hogy rosszat cselekedett s akinek van mit megbo- csájtani.” Az embernek természete az, hogy ritkán ismeri be a saját bűnét. De ha megtörténik is, hogy valaki bűneit bevallja: soha sem önmagát okozza. Mindig valaki vágy valami más a hibás! A környezet, a társadalom, az intézmények, a fennálló rendszer! Ádám igy menti magát: nem én vagyok a hibás, hanem ez az asszony, akit mellém adál, ő szakított a fának gyümölcséből. Éva viszont igy mentegetődzik: dehogy is vagyok én a hibás! Ott az a kigyó, az a hibás. Az csábított el. Ádám is, Éva is, meg mindenki, feledi, hogy az ember önmagának áll vagy esik. Az én bűnöm az én bűnöm. Azért nekem kell felelni. Azt mentségkereséssel, szépitgetéssel s a felelősség áthárításával nem lehet igazolni. Az a törekvés, amely szerint az ember bűneit kisebbíti, vétkeit szépitgeti, gonoszságát takargatja és botlásait mentegeti, szóval önmagát mindenképpen igazolni akarja, arról tesz bizonyságot, hogy a szív még mindig gonosz. Megnyilatkozása ez az emberi gőgnek és büszkeségnek. Aki igy cselekszik, az még mindig nem bánta meg, amit tett, még nem lépett a megtérés útjára. Dávid egy szót sem szólott önmaga mellett, mikor bünbocsánatért könyörgött. A tékozló fiú még csak nem is álmodott arról, hogy cselekedeteit mentegesse. Pál apostol tudta, hogy hitetlensége teljesen fedi őt azért, amit megtérése előtt a Krisztus követőivel cselekedett, de azért soha sem hozza ezt fel bűneinek igazolására. Sőt a legsötétebb és legborzalmasabb kifejezésekkel emlékezik meg elkövetett cselekedeteiről s gyarlóságnak érzete oly mértékben növekedik, amily mértékben érezte magán növekedni a jóságos Istennek mindeneket elfedező kegyelmét. Térjetek hát meg és teremjetek megtéréshez illő gyümölcsöket ! De miképen kezdjük el a megtérést? Hát úgy, hogy gondolkozzunk bűneink iszonyatossága felett és tekintsünk az irgalmas Istenre. De ne vegyük le róla tekintetünket mindaddig, mig meg nem áld bennünket. Ó micsoda igazsága volt annak a kiváló orvossebésznek, aki, még mielőtt az altató szert feltalálták volna, e szavakkal kezdte meg betegén a veszélyes műtétet; “Vess egy utolsó pillantást lassan ölő, gyilkos sebedre. Azután nézz rám és le ne vedd rólam tekinteted, mig nem végzek!” Hát igen! Ismerjük meg a lelket megölő, gyilkos sebet: undok bűneinket és azután elménkkel ragadjuk meg a mindenható Isten irgalmas jóságát és ne bocsássuk el, mig meg nem gyógyít bennünket. Mondjuk mi is, miként a Krisztussal megfeszített bűnös lator: “Uram, emlékezzél meg énró- lam!” Ez volt ennek a latornak utolsó alkalma és ő megragadta. Az Ur Jézus meghallotta szavát és megmentette bűnös lelkét az örök kárhozattól, Meghallja a mi szavunkat is és megtart bennünket is. Lám, a vak Bartimeusnak is meghallotta szavát, mikor kiáltott: “Dávidnak Fia, könyörülj rajtam!” Imája nem volt pusztába hangzó szó. Jézus visszaadta szemevilágát. Nincs ember ezen a világon, akinek szüksége ne volna a megtérésre. Nincs ember, akinek előbb vagy utóbb el ne kellene fordulnia ettől a földhöz kötött, állati élettől egy magasabb mennyei élethez. És jaj annak, aki látja a jeleket és nem tér meg! Nem tud az édes érzelmeket, boldogitó szeretetet kelteni még a testéből szakadt testben és a véréből fakadt vérben sem! Isten előtt pedig semmiképpen sem állhat meg. Mert pusztulás, végveszedelem s örök kárhozat annak az osztályrésze! Térjetek hát meg és teremjetek megtéréshez illő gyümölcsöket! Ámen! UTÓIMA. Hallottuk szent igédet, irgalomnak Atyja, szent Ur Isten! És szivünk megtelt keserűséggel, mert eszünkbe jutott, hogy mily sokszor visszaéltünk jóságoddal. Szánjuk és bánjuk könnyelműségeinket és szent Fiad érdemében keresünk menedéket. Adj nekünk alkalmat arra, hogy megismerjük bűneinket s bűneink siralmas megbánásában találkozzunk szent Fiaddal. Ámen!
