Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1932 (33. évfolyam, 1-53. szám)
1932-06-25 / 26. szám
14 AMERIKAI MAGYAR REFORMÁTUSOK LATJA A FALÁBÚ EMBER. Irta: Gárdonyi Géza. (Kilencedik folytatás.) A viz langyos volt. A nap sütötte-e langyosra, vagy hogy hévíz természetű patak volt, Ábris ezt nem vizsgálta meg. Csöndes elbutulással hevert ottan; talán fáradt is volt, hogy éjjel nem pihenhetett. Arra gondolt, hogy azóta keresik a hordót. Bizonyosan a részeges embereken keresik: Barcza Istvánon meg Kelemen Mátén. És amint igy vesztegel ottan, érzi, hogy valami nekiütődik a lábának: nem fa, de olyanféle; még azt vélné, hogy tégla, ha fából is volna tégla. Fölül, hogy mi az? Hát a vén bőrkötéses biblia. Az lebegett a vizen s az akadt neki a lábának. Boszusan rúgta el: — Vigye el a patak az ilyen apai örökséget! Visszahanyatlott és ott lustálkodott még valamicskét. Talán el is szunnyadt volna, ha a szántóember fütyörészése ébren nem tartja.-— Milyen jókedvű — gondolta. — Ennek bizonyosan nem koldusbot a családfája! Végre fölcihelkedett, s útnak eredt. Minek siessen: a rossz hir mindig jókor érkezik. Holnap úgyis pihenni fog, nem áll munkába. Úgy öt óra tájban a pataknak egy erős sodrához ért. Ott a viz egy köves mélyedésbe zuhogott le és a meder kis tóvá bővült. Ábris éhes volt. Arra gondolt, hogy ott halászni lehetne. Ha egy jókora potyka akadna horogra, megsütné nyárson. Gombostű volt a kalapja szélében, zsineg is a zsebében; pálcát vághatott akármelyik fűzfáról; tüzet is rakhatott száraz gallyból. Horgot formált hát a tűből s bogarat tett rá: beleeresztette a viz enyhébe egy vén fűzfa mellett. Jóidéig ült ott eredménytelenül, türelmesen tartva, tartogatva a horgot. Annyira bizott a halfogásban, hogy a rozsét is összeszemlélte előre, ami majd a tűz rakásához szükséges. A parton hevert itt-ott egy-egy erdei száraz ágtöredék, amit a tavaszi vizáradás tolt ki a partra. Végre napszállat felé megrándult a horog. Ábris az emelésről érezte, hogy súlyos valamit fogott. Nagybuzgón kirántja, — hát egy fekete lucskos könyv. Megismerte, hogy a biblia. — No, az Isten akárhová tegyen! — morogta dühösen. Azzal visszacsapta a vízbe, horoggal, zsineggel együtt. S fölkelt. Tovább ment. * * * Egyideig sötétes volt az ui, aztán a hold fölkelt, és a tavaszi csillagok közt feljebb és feljebb szállott. A távolból malomkelepelés hallatszott. Ábris jövet látta már azt a malmot; nemrég épült jó vízimalom. Ott fog rátérni az országutra. De még egy jó félórát bandukolt, mig odaérkezett. Ezen idő alatt arra gondolt, hogy a ko- vácsmühely meg a malom jövő-menő emberek tanyája: hátha akad egy arrajáró kocsi? Mert szokatlan kimerültséget érzett. Az udvaron bizony nem állott egy kocsi se. A molnár ránézett az emberre: — Kit keres? — szólott Ábrisnak, hogy az kö- rültekintgetett. Afféle parasztember volt a molnár is, alig idősebb mint Ábris. A konyha ajtajában állott. A tűz kivilágló fényénél látszott, hogy pirosképü, nagybaj szu szőke ember. Kurtaszáru tajtékpipából eregette a füstöt. — Kocsit néznék, — felelte Ábris bátortalanul. — Hova? — Antalosra. — Messze van az, — vélekedett a molnár. — Jobb ha meghál itt kend, aztán reggel indul tovább. Hogy hijják kendet? — Kis-Szuha Ábris vónék. — Kis-Szuha? Ejnye, az öreg kódusunk is Kis-Szuha vót. Csak nem annak a fia tán? — Debizony, — felelte Ábris röstelkedve. Ekkor aztán szó-szóra, beszéltek az öreg haláláról, meg hogy milyen okos ember volt. Ábris semmit se tudott az apja okosságáról, de a molnár annál többet. Elmondta, hogy az öreg az istenes tudományokban jártasabb volt némelyik papnál. A faluban minden káromkodós embert leszoktatott a Krisztus-feszítésről, — ahogy ő szokta mondani; — a keserveseket vigasztalta, a betegeknél imádkozott, a pénzének jórészét a Szent Antal perselyébe adogatta. Aztán a molnár behitta Ábrist a szobába. — Velem fog kend vacsorázni, — mondotta jószivüen. — Nem szolgáltam rá, — szabadkozott Ábris. — Az apja becsületéért teszem, — mondotta a molnár. — Sokat köszönhetek én az öreg boldo- gultnak. Ábris kiváncsi volt rá, hogy ugyan mit köszönhet a molnár az öregnek? — de nem kérdezte. A molnár aztán odabent elmondta magától is, hogy ő is afféle Krisztus-feszítő ember volt, de az öreg megbizonyitotta neki, hogy van Isten az égben. Ábris hosszút pislantott. Az égben lehet hogy van, — gondolta, — de mit ér az a földi ínségesnek? És arra is gondolt, hogy errefelé ugyan ostoba emberek lakhatnak. (Folytatása következik.)
