Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1932 (33. évfolyam, 1-53. szám)
1932-06-18 / 25. szám
14 AMERIKAI MAGYAR REFORMÁTUSOK LAPJA A FALÁBÚ EMBER. Irta: Gárdonyi Géza. (Nyolcadik folytatás.) Léptei maglasultak. Aztán hirtelen megfordult, és ment egyenesen a háznak. Ott a kapuban ismét megállóit: gondolkodott. — Beszéljek-e vele, vagy ne beszéljek? Ej mit: szóból ért az ember! Belépett. A tornácon egy öreg parasztember vágott dohányt bicskával. — Itthon van-e a biró ur? — Odabe van, — szólt félvállról az öreg. — Lehet vele beszélni? — Ülj le, várakozzál. Pad volt az ajtó előtt. A fényességén látszott, hogy régi községpadja. Ábris leült. Végigbámult az udvaron. De nem igen volt látnivaló. Istálló volt hátul, mint minden parasztháznál, és az istálló előtt szemétdomb, amelyen kutya hevert, mellette meg egy csibés tyuk kaparászott. Ábris magauntából átforgatta a könyveket. Afféle koldusnak való szentes könyvek voltak biz azok. Az elsárgult avas leveleken lehetett látni, hogy a koldusnak mely részek tetszettek legjobban. A biblia volt legsárgább, legnyuzottabb. A táblája valamikor fekete lehetett, de biz az vörhenyesre kopott. A rajta volt csatinak is már csak a foga maradt meg. Ábris szórakozottan forgatta, de nem olvasott belőle; mindössze a biblia első levelén állott meg a szeme. Elfakult irás volt ottan. Ábris silabizálgatta: Kis-Szuha Pétör könyve, aki mögtanájja, ággyá vissza. Alább ugyanazon kéz irása: Ez a könyv a möggazdagulás igaz könyve. Aki hétször elolvassa, vagy elolvastattya magának, elmúlik a szögénysége, mint az hó tavasszal. Aki pedig hetvenhétször elolvassa, vagy elolvastattya magának, ojjan kéncsöt tanál; a mijjenről nem is álmodott. — Az apám irta — mondotta Ábris. — De hol a kincs? Pedig ő csak ráért elolvasni hetvenhétszer ! Buta szószátyárságnak ítélte a firkát. Aztán arra gondolt, hogy nem jött-e idáig a hordólopás hire? Ez a kérdés megborzogatta. Azonban csakhamar megnyugodott: ha bajban van valaki, csak a falábú lehet bajban. De ime kilép a biró, és kérdő tekintettel fordul Ábrisra. — Aggyisten, — mondja Ábris fölemelkedve. — Aggyisten, — feleli a biró. — Csak köszönni jöttem, — szól Ábris bátortalanul. Aztán a földre nézett, s vakart a füle tövén. — Biró uram, — mondotta aztán, — valami hagyatékról van szó a levélben . . . A biró vállat vont: — Gondoltam, hogy van valami cók-mókja az öregnek, talán elviszed. — Mije van? — felelte kedvetlenül Ábris. — Egy rongyos szalmazsák, csupa lyuk! egy zsíros koldustarisznya: hálaistennek nem kell. Gondoltam : más valami . . . Nem találtunk semmit, — felelte a biró. S elővonta a pipáját a mellénye zsebéből, s a markába verte. Ez annyit jelentett, hogy az ügy el van intézve. Ábris boszus kedvetlenséggel cammogott ki a faluból. Hát ezért gyalogolt ö ennyit, ezért a három rossz könyvért? A falu végén patakon kellett átmennie. Hogy ott már a boszusága erősen forrott, belevágta a könyveket a patakba. Ezzel megkönnyebbült. Koldusnak koldus a magzata is, — gondolta, — mit is várhattam egyebet? Az ut a patak mentén kanyargóit. A fűzfák barkái sárgultak mindenfelé. A nap sütött. A füz- barkákon méhek dönögtek. lmitt-amott szántóember mozgott csendes haladással. A magasban pacsirta énekelt. De nem igaz, hogy a természet vidámsága átragad az emberre. Ábris sötét felhőt érzett a szivén. A napsütés mindössze arra indította, hogy levetette a csizmáját, és a vállára vetette. Úgy haladt tovább. (Hogy ne kopjon a csizma.) Ekközben delet harangoztak. A harangszó két faluból is odavert. A szántóember levette a kalapját, s úgy ereszkedett a dűlőig. Ábris nem vette le a kalapját. Mióta a meggazdagodás kérdésével foglalkozott, inem hitt az Istenben. Lőrinc többször is beszélt erről. Az Isten a papok találmánya — mondotta. — Ha Isten csakugyan volna, nem engedné sinlődni az embert. Ábris arra gondolt, hogy ebédel, de nem volt* éhes. Igaz, hogy az a száraz kenyérdarab, amely a tarisznyájában lapult, nem is volt valami étvágyra ingerlő. Egy helyen szép pázsit zöldült a patak mentén, s a part horpasza mintha hosszú zöld bársony- divány volna. Leült a zöldre és előbontotta a kenyeret. Nem sokáig tartott. Mikor elfogyott, hanyatt dőlt, és a lábát leeresztette a vizbe. (Folytatása következik.)
