Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1932 (33. évfolyam, 1-53. szám)

1932-06-11 / 24. szám

14

AMERIKAI MAGYAR REFORMÁTUSOK LaFJA

A FALÁBÚ EMBER.

Irta: Gárdonyi Géza.

(Hetedik folytatás.)

Mikorra Ábris az apja falvába érkezett, az öreget eltemették. A község bírája két tanú jelen létében leszedte a pecsétet a koldusviskó ajtajáról. Ábris beléphetett.

Rongyos kis penészes szagu helyiség volt az. Csak egy foszlott szalmafonatu ágy volt az összes bútorzata, meg egy fölállított ferslóg. A falon szögön lógott a koldus tarisznyája; a sarokban állt a botja. Egyébb semmi. Azazhogy valami három könyv hevert a ferslógon; az egyik bőrkötésű, de ócska, fakult; a másik kettő mállott fedelű, szintén vaskos könyv. A ferslóg sarkára odafagyasztott faggyugyertya mutatta, hogy az öreg a téli estéken olvasni szokott.

A biró elment: a tanuk még ott álltak. Szótlanul, néma kíváncsisággal nézték, hogy mit csinál az idegen ember a hagyatékkal?

Ábris leült az ágyra, és maga elé nézett. Gondolta : nem nyúl addig semmihez, mig az emberek el nem kotródnak. Hát azok végtére is elunakod- tak, s kikullogtak az udvarból. Csak egy öregasszony maradt ottan.

— Az én zsellérem volt, az Isten nyugtassa, — szólalt meg az asszony.

Ábris ránézett. Kerekképü kis öregasszony volt az, afféle ájtatos, sopánkodó asszony, aminők minden templomban láthatók.

Az asszony folytatta:

— Az egész telet ágyban töltötte. Én ápoltam a Jézus nevében. Egyszer a doktor is járt itt. Azt. mondta, főzzek neki csibe-levest, meg hozzak neki mindennap bort. De az öreg nem költött csibére, se borra.

— Hol a pénze? — kérdezte Ábris nyersen.

S rászögezte a szemét az asszony arcára.

Az asszony csodálkozva nézte vissza.

— A pénze? — felelte vállat vonva. — Volt egy kis összekuporgatott pénze. Minden nyáron összerakta a krajcárokat, de tavaszra mindig elfogyott. A tavalyi keresmény is mind elfogyott a télen.

— Hát nem maradt egy garasa se?

— Nem.

Ábris bosszúsan kelt fel. Egy rántással kilódi- totta az ágy szalmazsákját a kamara közepére, és rázta, rázta. De nem hullott abból csak szalma.

Ábris belerúgott a szalmába. Az arca vörös volt, a szeme is vérben forgott.

— A Zakkariását! — mondotta keserűn.

Ábris fújt mint a bika.

•— Hát minek hittak engem ide?

Az asszony vállat vont.

— Jó ember volt az öreg, — mondotta aztán — Mikor nem tudott aludni, mindig imádkozott, nappal meg a Szentirást olvasta.

— Nekem nem izent semmit?

— De izent. Azt mondta, hogy aszangya: mondják meg a fiamnak, hogy legyen becsületes és istenfélő, mint én.

Ábris már akkor lecsillapodott. Csak belől égett még benne a keserűség.

Furcsa izenet, gondolta. Legyek becsületes, mint ő.

Aztán eszébe jutott, hogy mikor gyermek volt. az apja mindig hozott neki valamit a mezőről, erdőről: hol fiókmadarat, hol gyümölcsöt, hol gombát. Egyszer a városból trombitát hozott, aranyos drága trombitát; egy gyereknek se volt olyan a faluban. Akkor fogták el ökörlopás miatt. És az ökröt is bizonyosan azért lopta, hogy a családjának legyen pénze, megváltó pénze a nyomorúság tói.

És ahogy ezeket elgondolta, kigördült a könny a szeméből.

Az asszony is sirt. Nehány percig hallgattak. Aztán ismét az asszony szólalt meg:

— Igazis: sokszor mondta, hogy azt a három könyvet adjam oda a halála után a fiának. Az egyik, az az alsó, énekes könyv, mindenféle szép ének van benne; a másik könyv a Szentirás, az a fekete bőrtáblás; az a sárga foszlott meg imádsá- gos könyv. Abból imádkoztam neki az utolsó óráján.

Ábris már ekkor nem sirt. Ismét boszankodott.

Mi a fenének nekem a könyv, — gondolta. Kenyér kell nekem, kenyér. A gyermekek nem könyvet kérnek, hanem kenyeret.

Aztán mégis csak fölvette a három könyvet. (Ne gondolja az asszony, hogy az apja utolsó akaratát megveti.) Hóna alá vette és elbúcsúzott.

— Köszönöm, — mondotta, — hogy az apámat ápolta. Megfizetni nem tudom, mert magam is majdcsaknem koldus vagyok, csak megköszönöm.

— Óh lelkem, — mondotta az asszony elnr- zékenyülten — szivesen tettem. Az öreg énértem is imádkozott. Az Isten kapujában ő fog várni engem.

Kezet fogtak, aztán Ábris elhallgatott. A falu közepén megállóit a szeme egy házon, amelyre nagy fekete betűkkel rá volt írva:

Községháza.

— A Zakariását! — mondotta, — hát minek irta ez a biró, hogy jöjjek el a hagyatékért?

(Folytatása következik)