Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1932 (33. évfolyam, 1-53. szám)
1932-06-04 / 23. szám
AMERIKAI MAGYAR REFORMÁTUSOK LAPJA S CSENDES ÓRÁK. írja: Tóth Mihály lelkész. SANYARUSÁGUNKBÓL KIMENTÉ ŐKET...! Zsolt. 107:1—32 ÉLŐIM A: Irgalmas Atyánk! Magasztaljuk szentséges neved, mert te meghallgatsz bennünket, ha hozzád kiáltunk; megbocsátod bűneinket, ha megtérünk; segítségünkre sietsz, ha hozzád folyamodunk; fenntartasz, ha a bűn örvényében sülyedünk; felemelsz, ha elesünk! Keresünk téged most is. Óh mutasd meg magad, hogy sanyaruságainkban meglássuk a te segitő jobbodat! Ámen. TANÍTÁS. A kis nyaraló öregurnője 'beszélgetett vendégével, egy városi emberrel, aki egy csöpp titkot sem csinál abból, hogy ő bizony istentagadó. “Hogyan?! Ön nem hisz az Istenben?” — kérdi meglepődve a háziasszony. “Nem én,” — felelt őszintén az ember. “Miért higyjek? Nem látok én ezen a világon semmi elfogadható okot arra, hogy higyjek Istenben. Olyan Istenben pedig, aki személyes lény lenne és ami sanyaruságainknak velünk, szegény halandókkal, a legcsekélyebb mértékben is törődnék: ilyen Istenben meg éppen nem hiszek.’' Mélységes, de azért mégis szeretetteljes szánalommal tekintett ez a vallásos lelkű jó öreg asszonyka erre a kétkedő úriemberre s azután igy szólt: “Figyeljen ide! Elmondok egy történetet, ami önt is érdekelni fogja. Emlékszik arra, ugy-e, hogy két hónappal ezelőtt jött hozzánk lakást kérni? Mikor ajtónkon kopogtatott, lányommal együtt buzgón imádkoztunk. Kértük a jóságos Istent, hogy segítsen meg minket. Senkink ezen. a világon nincs. Önmagukra vagyunk hagyatva. Egy árva cent nem sok, de annyival sem bírtunk s letettük sorsunkat a gondviselő Isten kezébe. Ekkor jött ön s mielőtt ajtót nyitottam volna, lányomat eme szavakkal biztattam: ne félj, kicsikém, mert az Ur mondja: “Mielőtt kérnétek, megadom néktek.” Emlékszik arra is, ugyebár, hogy öt dollárt adott nékem foglalóba. Nos hát én ebből az öt dollárból készitettem azt az ebédet, amit ön kedves feleségével egyetemben házamban először oly jó étvággyal elfogyasztott. És ez a segítség nekünk akkor jött, amikor már a kétség- beesés szélén állottunk. Csudálkozik-e azon, hogy én hiszek az Istenben, az isteni gondviselésben? Ez a férfi mélyen meghatva darab ideig hallgatott. Azután oda lépett háziasszonyához és igy szólt: “Asszonyom ! Köszönöm. Szavait soha sem fogom elfelejteni. Az Isten létezése mellett ez még a legerősebb érv, amit valaha hallottam. E perctől kezdve legerősebb vágyam ez lesz: vajha jönne az én életembe is olyan időszak, amikor oly erős hittel dicsekedhetnék, mint az öné! Akkor boldog, nagyan boldog lennék. Áldja meg az Isten. Mit szólunk mi ehhez? Vájjon mi birunk-e ilyen hittel? Hiszünk-e az isteni gondviselésben? Felismerjük-e életünkben az Isten segitségének jeleit? Ennek a jó öreg asszonykának az isteni gondviselésbe vetett hitét élettapasztalatai csak erősítették. Nekünk is vannak ilyen élettapasztalataink, melyek éltető elemeit képezhetik a személyes, a mindenre gondot viselő, segitő Istenbe vetett hitünket. Emlékezzetek csak! Hányszor állottunk már a sir szélén. És eddig még nem estünk bele. Ki tartott vissza? Az Isten. Hányszor hullattunk keserű könnyeket. Ki szárította fel? Az Isten. Hányszor borult be felettünk az élet derűs ege. Ki oszlatta el a sötét fellegeket? Az Isten. Hányszor voltunk már azon a ponton, hogy lábaink felmondják a szolgálatot és összeesünk a végveszedelem örvénye felett. Ki erősített meg bennünket? Az Isten. Óh igen, ha az ingadozás pillanatában, a kétségbeesés veszedelmének a szélén égre emeltük tekintetünket és kiáltottunk : “Uram segíts, mert elveszünk!” kinyúlt utánunk egy erős kéz és megtartott bennünket. Oh az ember nemcsak egy olyan ide-oda dobott, gazdátlan csavargó az Isten világában, aki tehetetlen alárendeltje a természetben levő erők véletlen alakulásainak, hanem gyermeke a jóságos Istennek, aki gondot is visel róla. Igaz, hogy sokszor keserű tapasztalatokat kell átélnie. De ez az isteni gondviselésnek az útja. Az ember olyan az Isten kezében, mint a fazekas kezében az agyag. Gyúrja, alakítja, simítja, tüzbe teszi, zománcozza és ismét égeti, mig végre kikerül kezéből a gyönyörűségesen szép és értékes váza. így van ezzel az ember is Őt is igy munkálja és alakitja a gondviselő isteni kéz hasznos és értékes lénynyé. Igen. Az élet úgy tekintendő, mint egy átalakító folyamat. Az ember előre megtervezett munkája a teremtőnek. Fejlődéséhez azonban a nevelő, a fegyelmező fájdalom szükséges. Ne féljetek tehát, se ne zúgolódjatok! Csak kiáltsatok az Úrhoz a ti szorultságotokban és sa- nyaruságotokból kiment benneteket! (Zsolt. 107:6). Ámen! UTÓIMA: Megértettük, jó Atyánk, hogy te kegyelmesen gondot viselsz rólunk az élet változó körülményei között. Mivel háláljuk meg néked? Aranyunk és ezüstünk nincsen nékünk. De te nem is vársz tőlünk kincseket. Neked adjuk tehát teljesen magunkat. Legyen a tiéd szivünk minden dobbanása, elménk minden gondolata s lelkünk minden vágya. Munkálj és formálj bennünket úgy, hogy téged dicsőítsünk itt ezen a földön s oda fenn az egekben is. Ámen!
