Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1932 (33. évfolyam, 1-53. szám)
1932-01-09 / 2. szám
Í4 áMeríkaí MAGYAR REFORMÁTUSOK lapja — Hát holnaptól kezdve mást ültetek oda. Mást. Mert én téged nem szeretlek! Az arcán nem látszott semmi változás. Én ám tudom, hogy ez a szó úgy szivén csapta őt, mintha vasvesszővel sújtottam volna rája. Eltáimolyog. Mikor kilép az ajtón, föl is emeli künn a kis rongyos kék vászon kötényt a szeméhez. Másnap nem jött el. Egy fiúcska, akit elküldtem az anyjához, azzal a hírrel tért vissza, hogy a leánykát reggel, mikor iskolába akart jönni, valami kutya belekergette a patakba, s hogy mikorra hazaért, a ruha zörgősre fagyott a testén. Hát mondom, így eszembe jutott a kis Kovács Rozi. És nézem ekközben a havazást. Nem telik belé negyedóra, már fehér a föld. A virágkorok bundába öltöztek. A háztetők fehér paplannal vannak letakarva. A szilvafák olyanok, mint tavasszal, mikor virágoznak. Amióta beteg a leányka, mindennap elküldök egy gyerekeit, hogy kérdezze meg a nevemben: hogyan van? Ma délben a Gál gyerek volt ott. Azzal a hírrel tért vissza, hogy a Rozika már nem tud szólni se. Fogom a kalapomat, botomat. Megyek át a patakon, a falu alsó részén. Az utón találkozom Alsó-Kováccsal. Ott támogatja félvállal a keresztet. A sapkája a hóban, a ködmene nyitva; kilátszik a meztelen melle az inge alól. — Hát kend most is részeg? — kérdem tőle. Rám emeli zavaros két szemét és néz. De persze nem lát. — Én? részeg? — mondja rozsdás hangon. Inni ittam, de részeg nem vagyok! — Hiszen alig áll a lábán, szerencsétlen ! — Az se igaz, mer állok! — mondja a mutatóujját fölemelve. — Nem tudja, hogy beteg a leánya? — Azt is tudom! — mondja a fejével bután bólintva. Majd meggyógyitja a jaó Isten! No ezzel nem lehet beszélni. Ahogy a kapuhoz érek, visszapillantok rája. Hát már akkor négykézláb áll a hóban. Bizonyosan a süvegét akarja fölvenni. A leányka ott fekszik az ablaknál. Egy sokszorosan foltozott kockás kék dunyhával van mellig betakarva. Hanyatt fekszik. A két keze a dunyhán. A szeme bezárva. Fekszik mozdulatlanul. Az anyja ott sirdogál az ágyfejre borulva. — Ébren van? — kérdezem halkan. Az asszony bólint: — Ébren. A hangomra a leányka fölnyitja a szemét. Mind a két kezét fölemelve nyújtja felém. Én aztán összefogom mind a két kezét és belesimogatom a tenyerembe. — Rozika, — mondom, — megösmersz ugy-e? Szemének egy mély behunyásával jelzi, hogy ismer. — Tudom, hogy nem tudsz szólni, de majd tudsz, ha meggyógyulsz. Istenem, a te sok szomorúságod közt nincs a világon semmi se szomorúbb, mint a beteg gyermek arca! — Látod eljöttem, — mondom tovább. Ha én -beteg leszek, eljösz-e te is? ímeglátogatod-e a tanitódat? A szeme behunyással jelzi, -hogy eljön. — A helyeden nem ül ám senki. Nem. Addig imig fekszel, nem szabad odaülni senkinek. Akkor megint te ülsz ott Rozika. Te ülsz ottan. Csöndes leszel és szófogadó. A te tanítód mindig szeret téged. Szomorú kék szeme könnyesen, boldogan ,néz reám. * * * Az asszony kikisért a kapuig. — Ne keseregjen, — mondom neki. Az Isten nem fogja elvenni. — Egyetlen gyermekem, — rebegi a szemét a kötényével törülve . Az ember most is kocsmában van. — Már jön hazafelé. Nem lehetne valamit tenni, hogy ne igyák? — Mindent próbáltam. Már szentelt vizet is itattam vele. Nem használt. Aztán, lássa, mit gyújtok meg, ha meghal ez a kis teremtés? Elitta az ember a nyáron a szentölt gyertyát, minid a kettőt. >|e H5 Estefelé diktálásra Írtak a gyerekek, mikor az ablakom alatt nagy lépésekkel a bakte-r ment el. A fején fekete báránybőr süveg, a szájában füstölgő pipa. Ment a templom felé. Nem tudtam tovább beszélni. Istenes Imrének intettem, hogy diktáljon tovább. A gyerek fölkelt, és egyik kezében a könyvet tartva, másik kezével szokása szerint a tarisznyaszijjat fogdos- va, diktálta a szavakat. Egyszer aztán megcsendül a lélekharang. Imre elhalgat. Az iskolán mintha hüs szélfúva- lom szállana át. Mélységes csönd. És minden gyerek elnyiló szemmel bámul fel énreám. jó szolgálatot tesznek lapunknak, ha támogatják azokat az üzleteket, amelyek lapunkban hirdetnek s ha a vásárlásnál hivatkoznak lapunkra. OLVASÓINK
