Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1932 (33. évfolyam, 1-53. szám)
1932-04-16 / 16. szám
14 AMERIKAI MAGYAR REFORMÁTUSOK LAPJA vi számadását a következőkben állapította meg: Márciusi bevétel, $442.21, kiadás: $282.98. Az első negyedév összbevétele $1115.36, kiadás $876.59 s igy a negyedévi maradvány $238.77. Ez éviben az első negyedévi bevételünk 100 dollárral kevesebb mint a múlt évben de sikerült a kiadásainkat is a bevételihez mérten redukálni s így számadásunk balancát megőriztük. -— Az egyház műkedvelői már megkezdték “A Vásárfia’ című három felvonásos vig darabnak a tanulását. Az előadás május 22-én lesz. AZ ÉN FALUM. Irta: Gárdonyi Géza. — Egy tanító feljegyzései. — ISMERKEDÉSEK. (Ötödik folytatás) — Hát — mondom — Pesta, van-e sok gyümölcsfátok? — Nekünk? Beony van — feleli a legény büszkén. Tavaly is ültettünk. — Katona voltál-e? A legény restelkedve pislant. Helyette az apja válaszol: — Egyetlen fiú, hát kimentődött. Kadari bólint: — Hálistennek. Mindez csak olyan haszontalan beszédnek látszik, valójában pedig minden kérdés egy-egy ajtócska-nyitó és minden felelet egy kép a jövőből. Mert ezek a szegény együgyü emberek épp olyan remegő szívvel állanak a jövő fátyola előtt, mint az okos gazdagok. A maga gyermeke szegénynek, gazdagnak egyaránt szive bálványa. Életének minden gondolata lassankint reáfüződik, s mikor párt választ a gyermekének, a reménység gyöngyei az öröm és aggodalom hullámai között forognak a lelkében. Csakhogy itt nincsenek báli, fürdői és teásesti előzmények. A Mondschein-szonátát hírből sem ismerik, és a leány nem structollas legyezőbe rejti az arcát, mikor elpirul, de még a kötényébe se. Pirul, hát pirul őszintén. Úgy szép a barack, ha piros! Oh micsoda nehéz dolgos élet vár rájok! Ahogy elnézem ezt a gyönge teremtést, aki még tegnap gyermek volt, a szép Szabó Magda sorsa lebeg előttem, aki ma tizenhatéves és anya. Talán egy év múlva már ez is gyermeket tart a kebelén, és ezen a tiszta, sima homlokon is megjelenik a gondok első redője. Aztán elnézem ezt a húszéves erős, vállas fiút, aki a leányba szemmel-láthatólag belegyö- nyörödve most csak abban a rózsafürdőben ül, hogy ő élettársat kap, s néhány hét múlva hallja kend Esvány lesz, mint az apja. No szép sor az embersor, de nagy munka az ára! A kenyér nem fán terem nálunk, mint boldog Afrikában. Nálunk a kenyeret a földből kell kiszántani, kiboronálni, kikaszálni, kicsépelni; verejtékezni minden karéj kenyérért, s annak is a felét eltörni, és odaadni adóba. Hát aztán, mikor időhaladtával hét-nyolc szájacska is csipog a fészekben! Akkor kell ám együtt kelni az ég madaraival, s együtt feküdni a másnap gondjaival! De csak jó legyen az asszony, munkás, tiszta és kedves. A dologhoz úgy hozzá van keményedve a mi népünk tenyere, hogy el se tudja képzelni másképp a világot. Pipázgatunk, beszélgetünk az asztalnál. A házasság szó még nem hangzik fel a sok beszéd között. Mintha nem is azért jöttek volna. S ha netalán úgyis mennek el, akkor se szól erről senki. Nem tetszenek egymásnak, azzal vége. Azért ha Kadariék vásárra járnak, mindig benéznek ezután Soósékhoz, és Soósék is Kadariék- hoz. Lesznek komák, szerető jóbarátok, aztán majd a harmadik-negyedik nemzedék egy-egy szál virága összehajol köztük. Hogy a vacsora véget ért, Soós Estván kérdést vet, hogy hát a háznak szép kis rózsaszála miért nem ül az asztalhoz?-— A konyhán van az ő helye ilyenkor, — feleli az anya örömszemmel pislogva maga elé. De azért csakhamar kimegy a lányáért, és betuszkolja a szobába. Csodálatos valami, hogy a konyhán iinnep- lős ruhában szoktak dolgozni a lányok! Szép fehér ingvállban, kék selyem vállkendőben, fehér üvegklárisban s a hajuk pántlikában. Nagy irulással-pirulással leül a legénynyel szemben, de eltakarja az arcát. A következő percben megint csak felugrik és kiszalad. Bizonyosan a kamrába szaladt, vagy legalább is a belső szobába. Nem lehet onnan behozni kötélen se. Node most már Soós Estvánék is kimennek hogy megnézzék a lovakat. Kisidőnyi csend marad utánok a szobában. Kadari nagyakat szi a pipáján, aztán rámnéz. — Hát, — mondom óvatosan, — én jámbornak látom a legényt. Izmos tagos, dologra való is, és ahogy láttam őket: békességes család. — Jó emberek, — dörmögi boldogan az öreg Kadari. (Folytatása következik)
