Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1932 (33. évfolyam, 1-53. szám)
1932-04-09 / 15. szám
AMERIKAI MAGYAR REFORMÁTUSOK LAPJA 9 REFORMÁTUS ÖNTUDAT. Rovatvezető: Balogh E. István lelkész. HA ÉN PAP VOLNÉK... HA ÉN VILÁGI VOLNÉK... Az ember, legalább a saját gondolata szerint, rendesen jobban tudna megcsinálni valamit, mini a másik. Lehet, hogy a valóságban nem igy jönne ki, de azért sokszor gondolkodunk igy: hej! ha én gazdag ember volnék! — ezt csinálnám, úgy csinálnám! Ha én kormányzó volnék: ilyen lennék, olyan lennék! És ha ezek az elgondolások valóra válnának, lehet, sőt valószínű, hogy jobb volna a világ, boldogabb az élet, nagyobb a haladás. Nemcsak a világi, hanem az egyházi életben is. Lehet, hogy igy van. Mindenesetre igen sokat tanulhatnánk abból, hogy saját gondolata szerint mit csinálna a mi helyünkben más, vagy mit csinálnánk mi a más helyében?... Milyen volna, mit csinálna a lelkész, ha világi ember volna — és milyen lenne, mit csinálna a világi, ha pap volna?... Rev. Billman, a mckeesporti angol nyelvű református egyház lelkésze ezekről a gondola- toról tartott igen érdekes előadást a Központi Egyházmegye mostani gyűlésével kapcsolatban. Igen igen érdekes és tanulságos előadás volt és bizonyára élvezettel olvasná mindenki, ha leközölnénk. Nem közöljük le. Ennél okosabb dolgot is lehet ezzel az előadással csinálni. Tegyük föl saját magunk, magunk között mind a két kérdést, és kérjünk reá feleleteket. Mit csinálna a világi ember, ha ő pap volna — és megfordítva: milyen volna, mit csinálna a lelkész, ha ő világi volna? Ezennel föltesszük a kérdést és feleleteket kérünk arra lelkészektől, világiaktól egyaránt. A feleletnek egészen rövideknek kell lenniök. Jelezzük egy vagy két szóval a tulajdonságot, amire gondolunk s ha úgy tetszik, egy rövid mondattal magyarázzuk azt. Természetesen mindenki küldhet be akárhány feleletet. Mennél többet: annál jobb. Próbáljunk majd igy is tanulni egymástól. — AZ ISTENI SZERELEM örök mélységeiből kiáltások zengenek feléd, amelyek neveden szólítanak és hívnak: utrakelt, kereső ember, eredj a hang után! Úgy hiv, mint ahogy a tavasz hívja a virágot, a lombot, könyörögve ébreszt, mert túlontúl nagy a hatalma, szavára kizöldül életed, mystikus csirákból ringó zsenge támad, életed fáját édes gyümölcsök terhe huzza. Ravasz László. KÉT KÉRDÉS. Egyik olvasónk kérdezi, hogy mi a véleményünk a hangos imádkozás felől és hogy melyik a mi helyes elnevezésünk: “keresztyén” vagy “keresztén”? Mi helyeseljük a hangos imádkozást. Az imádkozó lelkét és figyelmét sokkal jobban odaköti magához az imádkozáshoz. Igaz, hogy a buzgó lélek figyelme a csöndes imádkozásnál sem szóródik el, de mily sokan vannak, akiknél igen üdvös dolog, ha ez a külső dolog is támogatja őket az Istenhez való emelkedésben. Különben is, ha csakugyan imádkozunk vagy hitvallást teszünk: miért kelljen húzódoznunk attól, hogy ezt nyíltan, mindenek füle hallattára, hangosan is megtegyük? A gyülekezet együttes, hangos imádkozásában erő van, amely segíti az én gyöngeségemet is. A református keresztyén embernek önmagának kell keresnie az Istent és nem mások által. A lelkész imája csak szárnyakat kölcsönöz a léleknek, de ezeket a szárnyakat föl kell csatolnunk, magunkénak kell tennünk és magunknak repülnünk, mert ez az igazi imádság. Mennél több tényleges részt vesz a gyülekezet az Istentiszteletben: annál kedvesebb az Isten előtt. Akik a hangos imádkozás ellen tiltakoznak: azok azt csak a régi megszokás alapján teszik. A tárgyi okok nem a hangos imádkozás ellen, hanem mellette szólanak A mi helyes elnevezésünk: keresztyén. EGYHÁZI SEGÉLYEK. “Javainknak egymással való közlése”. Óh, milyen régi s milyen sokat hangoztatott parancsolat és keresztyén erény ez! Segíteni a kisebbet, a gyöngébbet s lehetővé tenni számára azt, hogy leküzdhesse a kezdet nehézségeit s meg- erőisödhessék... A közegyház belmisszió munkájának egyik legnagyobb föladata és munkatere ez, amelyet éppen mi közöttünk szinte bámulatos mértékben végeznek a mi amerikai barátaink: a Reformed és a Presbyterian Church. Hálás szívvel fogadjuk tőlük ezeket a segélyeket és nem szégyenkezünk amiatt, hogy elfogadjuk azt. Ha az otthoni egyházaknak, a száz és száz éves gyülekezeteknek, a megtelepedett, honi földön élő, fekvő vagy ónokkal biró ’hazai egyházaknak nem szégyen, hogy segélyt fogadjanak el az államtól, tehát zsidótól, katho- likustól egyaránt: semmi okunk nincs a szégyenkezésre nekünk, akik mögött alig egy pár évtized áll csupán s akik templomainkon kívül fekvő
