Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1932 (33. évfolyam, 1-53. szám)
1932-03-19 / 12. szám
14 AMERIKAI MAGYAR REFORMÁTUSOK LAPJA AZ ÉN FALUM. Irta: Gárdonyi Géza. — Egy tanító feljegyzései. — ISMERKEDÉSEK. I. Szent Mihály napján este hazafelé a vásárról. A kocsin magam ülök. Nagy Márton hajtja lovakat. Az idő szeles, hát nem beszélgetünk. Csak halad a kocsi, halad és zörög- dögél. A sötétség egyre sűrűbb. Az ilyen esti utazásokban van valami mesebeli érzés. Az ember nem tudja, hol jár, csak azt látja, hogy előtte, mögötte fekete a világ. Fekete világban fekete fák állanak. Úgy állanak sorban, mint valami idomtalan óriások, s rogy szél lengeti őket, hajladoznak, bókolnak, csóválják a fejőket. Egyszer csak egy nagy vörös szem jelenik meg a fekete távolban, aztán kettő, azután három és egyre több és több. Faluba érkezünk. Itt-ott csaholás hallatszik s egy kutya eléje rugtat a lónak. Dühös tánccal ugat darabig előtte, azután visszamarad, hogy megugassa a kocsinak a hátulsó kerekét is. Néhány perc múlva megint fekete csöndességben haladunk, csak a vörös tíizszemek bámulnak még utánunk kisideig. Egy falu közepén kocsit érünk utói. Parasztkocsi, mint a miénk. Hátul egy nagy szögletes valamit visz. A sötétségben nem látszik, hogy vásárról jövő iparos-e? vagy csak parasztféle, aki bútort visz haza a vásárról. Hogy a falun át két árok közt haladunk, nem kerülhetjük el a kocsit. Csak lépésben követjük. A falu végén a kocsisom átkiált: — Kend az, Kadari bácsi? — Mink vagyunk, Marci — felel egy öreg hang. Az Imádságos .Kadari szólt, az öreg negyvennyolcas, akinek a piski csatában golyót lőttek a térdébe. — Hát — azt mondja a kocsisom — egy kis utat engedjenek majd kendtek a mester urnák. — Mingyárt — feleli vissza az ifjabb Kadari — csak ezen a hidon átjussunk. És rozzátette megváltozott hangon: — Jó estét kivánok. A hid régi rozzant padlóhid a faluvégén. Nappal is vigyázva kell rajta áthajtani. A lovak ismerték-e a veszedelmes hidat, vagy hogy a saját lábuk dökkenésétől ijedtek meg, összebokrosodtak. Kadari közibök csapott. Akkor az egyik ló előre ugrott, a másik meg a levegőbe. Látjuk ám, hogy a nagy szekér oldalt dől. A következő pillanatban nagy ropogással fordul le a kocsi az árokba. Az ilyen felfordulások ugyan mulatságosak az olvasmányokban, de annál aggasztóbbak a valóságban. Az asszony sikit. Az ember káromkodik. A lovak vergődnek. A kocsi recseg és ropog. A kocsisom visszafelé húzta a gyeplőt, nehogy a mi lovaink is megijedjenek. Aztán mind a ketten leugrottunk, s én egyik gyufát a másik után sercentem lángra, hogy láthassunk valamit. De a szél nem engedi. — Eredj be ide a szélső házba — mondom a kocsisomnak. Kérj lámpást. Mig a kocsisom odajárt, mind a hárman előkerültek az árokból. — A fisonyér! Jaj a gyönyörű fisonyér! —- jajgatta az asszony. — Tizenegy forinton vettük. János! Nem esett bajod? Édesapám nem ütötte meg kend magát? Jaj drága szép gyönyörű fisonyérom! Kadari éktelen káromkodással rángatta a lovak zabláját. — Ne káromkodj! — morgott az öreg. De hogy az asszony jajgatott, Kadari egyre bőszültebben rángatta a lovakat és szitkozódott. — Ne káromkodj azt a pogány teremtésit az apádnak! — fakad ki rá az öreg — mert úgy váglak kupán... No nézd! . Aztán hozzám fordulva folytatta: — Ha az Isten akarja, rogy feldüljön az ember, hát akkor feldül. Ezt olyan meggyőződéssel mondta, mintha a világ urának ezen az egész mai napon nem volt volna más gondolata, csak az, hogy Ka- dariékat a hidon felforditsa. — Az a fő — felelem — hogy nem eseti bajuk. A szélső parasztházból elővillan már a lámpás és fényutcát lenget a sötétségbe. Két férfi is ballag a kocsisommal. Az egyiknek fekete süveg van a fején, a másiknak kalap. A lámpás aztán megvilágítja a karfátlan hidat, a magasra nőtt vörös lósóskát és a sok maszlagot a hid körül, aztán a kocsit a hid mellett, amint féloldalt hever. Az árok szerencsére csak egy méter mély. A szekrénynek nem esett baja, mindössze az egyik ajtaja nyil- lott ki, hanem a rúd az eltört, meg az egyik kerék is. A süveges ember fölemeli a lámpását és ránk világit. (Folytatása következik)
