Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1931 (32. évfolyam, 33-48. szám)
1931-11-21 / 47. szám
Í4 AMERIKAI MAGYAR REFORMÁTUSOK LAPJA A KÉT BIBLIA. Irta: Farkas Antal. (Második folytatás) — Dorgálták volna csak öt úgy mint engem, majd másképen mondta volna ő is. Hanem hát figyelj, van egy tervem. Szökjünk meg. — Hová gondolsz? Tán meghibbant az elméd? Avagy csak tréfálsz velem? — Nem biz’ én, igazán beszélek. Nézd, mit ér itt az élet? örökös tanulás, örökös szolgaság, folytonos korlátozás és elviselhetetlen unalmas- ság. Mi lesz velünk? A tanulás téged is elhúz annyira, hogy halványabb vagy a kisértetnél. Én meg csömört érzek már, ha diák szót kotyognak a fülembe. Tudod, mit? Csapjunk fel katonának ! Ekkor már 16 évesnél idősebbeik voltunk és a hatodik osztályt jártuk. Bizony szegény Jánosnak a vakácziókban is folytonosan készülget- ni kellett a javító vizsgáraj mert igein csak elbukott őkegyelme egyből-kettőből. Ilyenkor aztán az lett a büntetése, hogy nem hozta el édesanyja az én falumba, a tiszteletes nagybácsihoz, a kit az én eltávozásom óta levelekkel, vagy vakácziókban személyesen is felkerestem. Mondhatom, hogy fiúi szeretetet éreztem e buzgó lelkész és meghálálhatatlan jóltevőm iránt. Nélküle elpusztultam volna szegény édes anyám halála után, vagy a jó Isten tudja, mi lett volna belőlem. Egyszer, mikor egyik nagy vakáczióban ismét János nélkül érkeztünk meg Zsófi nénivel a panic hí ára. szomorú fejcsóválással mondta az öreg: — Zsófia húgom, Zsófia húgom, kár azzal a gyerekkel vesződnötök. Verjétek ki a tanyára, hadd szántson-vessen, mert bizony ott, a hol hasznos munkát mivel, bizony mondom, hogy Istennek tetszőbb dolgot cselekszik, mintha a professorait kínozza, háborgatja, botránkozitatja. — Sok, nagyon sok, édes anyám — válaszolt én is megcselekedtem. — Különben: a ti dolgotok — folytatta keresztyéni türelemmel a mi jó tisztek,tesünk. — Hamem azért ne kényeztessétek úgy el, mert higyjétek meg, nem jó vége lesz. Mondhatom, az emberi gőg, az úri kényesség megtörend( az egyenlőség és testvériség szent eljövetelén, a mi nem késik, meglássátok. — Ó nem kényes az, kedves bátyám — mentegette Zsófia néni — csupán pajkos, vidám, ugy-e Imrus? — Úgy van, nagyon is vidám János barátom és nem kényes. — Az nem baj, fiaim. “A vidám elme jó orvosságot csinál; a szomorú lélek pedig meg- szárasztja a csontokat” (Péld. XVII. 22.), mondja Salamon bölcisesége. II. Mikor haza kerültünk, kínos meglepetés várt reánk. János urfi csínyt tett; még pedig olyat, amiért bűnhődnie kellett keservesen. Kisirt szemmel, duzzogva ült tanuló-szobájában, midőn édes anyjával beléptünk hozzá, ment biz' ő megérkezésünkön nem érdemesített annyira se bennünket, hogy kijött volna elébünik az udvarra. — Mi baj van? — Kérdezte a rosszat sejtő anya. — Sok, nagyon sok, édes anyám — válaszolt keserű hangon a fiú. — Tán kikaptál? — De még hogyan! A karom még ma sem bírom mozdítani. — Apád ütötte meg? — Nem éppen ő, hanem én, mikor leestem a Takács professzorék kerítéséről. — Hát mit kerestél te ott? — A kapu zárva volt nem tudtam másként bejutni hozzá. — Miinek akartál te hozzá menni, ha nem nyitott kaput neked? Itt már János urfi zavarba jött. Maga sem tudta, hogy hirtelenében mit hazudjon édes anyjának. Szerencsére ebből a zavarából kimentette az édes atyja, a ki ekkor érkezett haza a tanyáról. Elmondta, hogy Takács professzor úrral az urfi összekülönbözött, a miért a professzor ur kilátásba helyezte a megbuktatást. János urfi haragra lobbant, és megfenyegette az érdemes öreg urat. — Ha megbuktat, meglássa, megbosszulom magamat! A professzor ur erre a szemtelenkedésre türelmét veszítette, megkapta a hetvenkedő urfit, megrázta és kilóditotta a lakásból, a hová privátórákra járt az urfi, hogy valami Uton-módon sikerüljön a javitó-exámen. Ekkor János urfi az ablakra került és onnan sértegette a derék tanárt, a ki a következő pillanatban egy hatalmas gerundiummal termett az urfi háta mögött és nem sajnálván annak finom porcikáját, keményen pá- holni kezdte. János ur fejét veszítette, mert mindent gondolt, csak azt nem, hogy az a köszvényes lábúnak keresztelt öreg ur ily megfoghatatlan módon a háta mögött teremjen. Álló, vesd el magad! — rohant a keritésnek. (Folytatása következik)
