Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1931 (32. évfolyam, 33-48. szám)

1931-09-05 / 36. szám

14

AMERIKAI MAGYAR REFORMÁTUSOK LAPJA

A KÁLVINISTA KENYÉR.

Irta: Szentkuti Károly.

(Hetedik folytatás)

A “mindörökké” elnyelése, elnyelte kegyelmetek szerencséjét mindörökre. Iskolamesterük nem lesz, az bizonyos. Még több baj is lesz. Ő excel- lenciája elhatározta, hogy koma rommegyei birtokain sem tűr többé nem róm. kath. egyházi szolgákat.

— Mért nem mondja prefektus ur — szólt közbe az apát — mért nem mondja igazi nevén: eretnekeket nem tűr. Lelkiismcrete tiltja, hogy tűrjön.

— Hát az ilyen vén emberekkel, mint én, ki majdnem félszázad óta szolgálom a Krisztus evangéliumát, a lelkiismerete tűrné úgy bánni mint ellenséggel? kérdé Szentgyörgyl keserű érzéssel.

— Inkább egyesek vesszenek, mint százak és ezrek valljanak kárt lelkűkben. Egyébiránt ne vitatkozzék, prédikátor uram. A mit ő excellen- ciája) lelkiösmeretére hallgatva, kimond: az nem kálvinista hitczikk, a mi fölött vitatkozni lehessen ; hanem parancsolat, a minek engedelmeskedni kell . . . Isten hírével! s intett kezével az apát ur, hogy távozzanak színe elől.

A köpczös hatalmas kormányzó utánok ment. Kemény, zord modorú, de jószivü ember volt. Megesett szive az öregen, a folyosón megfogván Szentgyörgyi karját, egy fülkébe vonta s halkan szólt:

— Megszántam kegyelmedet tiszteletes uram. Egy módot tudok a megmentésére: convertáljon (térjen át.) Nagy jutalmat kap, szerencsés ember lehet.

Az öreg ember kerekre nyilt szemekkel nézett rá s ábrázatjából egészen kikelve dörmögé:

— Én-e? én-e? eszén van prefektus uram, vagy édes bortól részegeden meg?

S kitántorgott a folyosóról. Igazán, mintha részeg lett volna. Az udvaron várta a rektor. Szó nélkül mentek kifelé. A várkastély kapuja előtt várt rájuk a kocsis, tisztes elöljáró öreg ember, ki tudta, hogy fontos ckklézsiai ügyben járnak, maga jött be; nem fiát küldte. De bár ne jött volna, ne látná a tiszteletes orczáján a rossz hirt. Még a vidám rektor ábrázata is mogorva.

Szó nélkül ülnek föl; egy hang nélkül helyezkednek el. Az öreg kocsis sem szól, nem kérdez; csak hátra tekint, hogy elhelyezkedtek-e már, aztán megsuhintja ostorát s megindultak.

A kocsi nagy határt is elérték már. Jobbra- balra az utmentén ringott a szép vetés, a rozs

kalászos feje hullámzott, mint egy ezüst Balaton. Pacsirták lebbentek föl fütyorészve. Tücskök muzsikáltak. Minden mozgott élt, beszélt. Csak az a két ember ült ott ridegen, szótlanul, mintha kőből volnának. Nagy dolgoknak kellett itt történni. Valamit már mégis ki kéne tudni.

— Mintha a miénk szebb vetések volnának — szólalt meg az öreg elöljáró, meg akarván törni a jeget. Majd valamit szól valamelyik, azon a résen aztán jön a többi. De nem szólt egyik sem. A rektor mondott csupán annyit, hogy “ühüm”.

Már Kocson is végig haladtak, fölértek a partra, a szentegyház mellé. A parókhia kinéz az útra. Itt megszólalt a tiszteletes:

— Megálljon kigyelmed. Bemegyek a kollegához. Jöjjön rektor uram is.

Mig azok bent jártak, ő kívül állt szóba arra menő ösmerősével.

— No hogy vannak öcsémuram, hogy vannak?

— Bizony rosszul. Az ekklézsia meghalt. Tiszteletesünk ma reggel hagyott itt bennünket, az elöljárókat, bírót, kurátorokat vasra verve vitték a tatai tömlöczbe tegnap. Nincs, a ki felálljon mellettünk.

Az öreg embernek mintha hideg vizet csurgattak volna végig a meleg gerinezén. Már mi ez? Azt érti az ember, hogy a káromkodót a garázdát deresre húzzák; a tolvajt, vérontót, gyuj- togatót, a gazembereket megvasalják, tömlöczre vetik. De hát a becsületes embereket?

Úgy elgondolkodott ezen, még köszönni is elfeledett a rettentő hirt közlő ismerősének. Szó nélkül ment kocsijához, felült s merőn nézett a nagy semmiségbe, a magas kék égre. Tekintete megakadt a templom tetején. Nini! a kakas, meg a csillag helyén kereszt van.

— No ezt már mi sem engedjük! s nagyot vágott ostorával a porba.

Mire a tiszteletes urék kijöttek, az öreg ember lelki szemei már elolvasták a kocsiak csukott könyvéből a jövendőt:

— így lesz ez Igmandon, Dadon, Császáron, igy lesz ez mindenütt, a hol a mi grófunk az ur.

Megindultak. Mentek. Az ut mentén jobbról- balról ringott a szép vetés. Madarak csiripeltek, tücskök muzsikáltak. Beszélt minden, csak ők hárman hallgattak. Nem kívánta most már az öreg megtörni a némaságot. Mit ér, ha szebbek, különbek is az igmándi vetések, ha az uraság nem elégszik meg a dézsmával: a templomokat is elszedi?___ Hej, ki tudja: mire a

kalászok megsárgulnak, ki aratja le?

(Folytatása következik)