Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1931 (32. évfolyam, 33-48. szám)
1931-08-29 / 35. szám
14 AMERIKAI MAGYAR REFORMÁTUSOK LAPJA Szemközt jött nekik a porondon három férfiú. Az egyik ismerős: a rövid nyakú, torzonborz szakállu, zömök: az a téns Balog ur teljhatalmú kormányzó. Ezt a hatalmas urat már jól ösmeri a 38 falu apraja nagyja. A “kegyelmest” nem mindenki láthatja .szinről-szinre. Nem is Tatában lakik hanem Bécsben. Minden föur ott lakik. f Ott van a nap, a körül kerengenék a bolygó csillagod a magyar főurak. Nagy rendkívüli dolognak kell lenni, hogy a kegyelmes ur lerándul- jon onnan. A prefektus szokott felrándulni Bécs- be, ha fontos és sürgős dolgok vannak. Ő excel- lenciája in.em bíbelődhetik a saját apró-cseprő ügyeivel. Ott a kormányzó, a mit ő tesz, a hü és okos Balog, az mind jól van téve. Rendkívül fontos dolognak kellett előadódni, hogy most itthon van a kegyelmes ur. Azt a másikat, a kivel a kormányzó ur beszél, könnyű felismerni reverendájáról, vörös övéről, hogy pap, tán, a tatai apát. Az a harmadik pedig, a ki legelöl jön, a görnyedt fakó ruhás öreg, kezében olvasóval, az bizonyosan a sekrestyés. A templomból jönnek. Jön majd a kegyelmes ur is. Tiszteletteljesen álltak félre a jövők előtt s Szentgyörgyi uram alázatosan meghajtva magát “szerencsés jó napot” kívánt, A legelői jövő öreg egyet bólintott fejével s folytatta az imádkozást. Az apát hidegen, pillantott rájok. Csak a téns Balog ur tartotta érdemesnek a “szerencsés jó napot” “fogadj istennel” viszonozni. — Ha jó, egye meg kegyelmed! Nálunk a “'dicsértessék” járja. Egyébiránt mi járatban van tiszteletes uram? A tiszteletest majd kivette sodrából a gorombaság. Szerette volna visszaadni a tromfot kimutatván a históriából, hogy a “dicsértessék” a Bertalan, éjszakáján leölt 40 ezer református vérére emlékeztető jelszó, református ember azzal nem élhet. De eszébe jött, hogy ő ide könyörögni jött, nem kell ingerelni ezt a hatalmas embert, elnyelve bosszúságát, szerényen válaszolt: — A mi urunkkal, a gróf úrral akarnánk beszélni. — Ő excellenciája im itt van — szólt a tén.s ur, megnyomva az ezcellenciás szót s az öreg urra mutatva, ki előttük ballagott, halkan mondogatva az imákat. De ne zavarja áhitatoságá- ban, mert azt nem szereti. — Hát nem sekrestyés — gondolá Szentgyörgyi meglepetve. — Ez volna maga a kegyelmes? ! Öltözete, magaviseleté, mind oly egyszerű, — tekintete olyan jámbor, mint egy szelíd bárányé. Senki se nézné ki belőle, hogy ez a hatalmas nagy ur, országbíró, horvát bán, generális, három vármegye főispánja, s valami 150 falu ura: gróf Eszterházy József. E közben befelé haladtak, beértek a folyosóra hol szentképek és szobrok álltak, mik előtt a gróf ur meg-meghajolt, folyton imádkozva. Végre egy nagy ajtó előtt megálltak. A gróf ur kíséretével együtt azon belépett, a két jövevény pedig kint maradt. Nemsokára kijött a kormányzó ur és intett nekik, hogy beléphetnek. A belépőket a kegyelmes ur nyájas arczczal fogadta s mint illik finom műveltségű emberhez, nem várta, hogy azok köszöntsék, megelőzte őket szokott kegyes üdvözléssel: — Dicsértessek az Ur Jézus Krisztus! A jövevények ajka nem mondta utána a szokásos “mindörökkét.” E helyett Szentgyörgyi szótlanul mélyen meghajtá öreg fejét. Azután fölemelte, hogy belekezdjen Isten kegyelmével abba a jól átgondolt mondókába, melytől a kegyelmes ur szive meglágyulását remélte. De a kegyelmes ur megvetéssel fordult el az otromba eretnekektől s szóhoz jutni sem engedve őket, hevesen szólt: — Czivilis-e a dolguk vagy ekklézsiai? Ha czivilis: itt a prefektus ur, ha ekklézsiai: itt az apát ur s egy tekintetre sem méltatva többé, ott hagyta őket. Kirohant. A szent képek, szobrok, midőn elhaladt mellettük, csodálkozva néztek rá: mi baja lehet e földi szentnek, ki mindég oly jó, szelíd, alázatos, csak most olyan izgatott, bosszús. Lement az istállókba, megsimogatta kedvencz lovait. A kutyaháznál kopók s vizslák futottak eléje nyöszörögve, lábaihoz henteregve: azokat sem lökte el, volt hozzájuk egy nyájas szava: — Ti jó okos állatok, ti nem botránkoztat- játok meg a rom. kath. embert. Ha ti beszélni tudnátok, bizonyosan tudnátok azt is, mit kell mondani a dicsértessékre. A botránkoztató szegény eretnekek ott a teremben, felocsúdva az ámulatból előadták ügyüket a főtisztelendő apát urnák, ki nyugodtan meghallgatta és épen oly nyugodtan válaszolt is: — Consummatum est. (Elvégeztetett.) A kegyelmes ur szereti religióját. Lelkiismerete tiltja másként cselekedni. A téns Balog ur bővebb felvilágosítást adott: — Hogy is várhatnák tiszteletes uraimék a kegyelmet ö excelenciájától, mikor neki, az ország legbuzgóbb és leghívebb igaz katholikusának szives köszöntését nem akarták illő becsülettel visszonozni. Hiszen, lám figyelmeztettem a kertben, hogy nálunk “dicsértessék'’ járja. (Folytatása következik)
