Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1931 (32. évfolyam, 33-48. szám)
1931-11-28 / 48. szám
14 ám ÉRI kai Magyar reformátusok Lapja A KÉT BIBLIA. Irta: Farkas Anitái. (Harmadik folytatás) Azt megint elfeledte, hogy tiszteletes Takács professzor ur az ő lakásának kapuját — magános ember lévén — éjjel-nappal zárva tartja, s ő utána is, mikor privátára beereszti, ráfordítja a nagy fényes kulcsot. Nem volt más ut a menekülésre, mint a kapu tetején keresztül. Az meg tele volt szeggel. Össze is tépődött János alaposan, sőt hogy bünhődése teljes legyen, még le is pottyant az utcza kövezetére. Másnap az atyja fülénél fogva vitte az érdemes professzor úrhoz és kézcsókolva akart tőle bocsánatot kérni, de bizony az öreg ur azt mondá. — Hagyd el Jankó, nem kell az ilyesmi nekem. Ma megcsókolnád, holnap megmarnád. Az apjának meg azt mondta. — Te meg Péter öcsém, jól teszed, ha elviszed innen ezt a fiút. Mi ketten már nem férünk meg egy iskolában, gondolhatod. Tudod azt is, mi lenne a vége. Az bizony, a kicsapás. Kár volna a családra szégyent hozni vele. Vagy csapd ki a tanyára, vagy vidd más vidékre, a hol nem ismerik még hunczfutságait. Ezt ajánlom én, Péter öcsém. Az atya meg is fogadta az öreg Takács professzor tanácsát, mert a vakáczió végén hozzáfogtunk a pakoláshoz, hogy elmegyünk a debre- czeni kollégiumba, a hol vagy megjavul az urfi, vagy pedig elkészülhet arra, hogy a legelső panasz esetén mehet világgá, ha nem való becsületes embernek. Tán mondanom sem kell, hogy a ki legjobban örült az eltávozásnak, az nem éppen az öreg Takács professzor és több derék kollegája volt hanem János urfi, a ki ez utón remélt megszabadulni a rá nézve már nagyon alkalmatlan szülői gyámkodástól. III. Ezt az évet, melyet Debreczenben töltöttünk, nem akarom részletezni. Mondhatnék-e róla szebbet, dicsőségesebbet, gyászosabbat és véresebbet, mintha egyszerűen leirom, hogy ezt az esztendőt úgy hívták, hogy ezernyolczszáznegyvennyolcz! Itt már nem apró diák-csiriyek, kis emberkék apró dolgai foglalkoztattak bennünket tanulmányaink keretén kivül, hanem azoknak az eszméknek a megismerései, melyek akkor az egész Európát uj életre keltették és azoknak a férfiak a beszédei és tettei, akik akkor vezető oszlopai lettek a pusztában tévelygő népeknek. Jánoson is észrevehető volt az a változás, melyet a református kollégium szabad szellemének köszönhettünk. Volt eset, hogy még az éjfél is mécsvilágnál találta, a mint elmulasztott, vagy hiányos tanulmányait helyrepótolni igyekezett. Szerette tanárait, könyveit, csak az volt a baj, hogy szorgalma gyorsan hanyatlott, fáradt bá- gyadtság ülte meg és ilyenkor nem volt kedve semmihez. Ez az állapot, ez a kedélytelen mun- kátlanság szerettette meg vele a bort. Otthon ritkán kapott, mert ha szerét tehette, ha apja távol volt és a pincze kulcsa kezébe került, bizony a fenekére nézett ő a kancsónak. E rossz szokása miatt elvonták tőle még a rendes porcziót is és nem engedték, hogy valami mulatságba kerülvén lerészegedjék. De bizony itt már több alkalma volt. Zsebpénze igen csak volt, mert édes anyja egy ottani ismerőse révén, férje és a professzorok figyelmének kijátszásával gyakran küldözgetett János urfinak költséget. Ez volt a megrontója. Mert előbbi dicséretes haladása, szorgalma a mulató kompániába való belekeveredés folytán szépségesen abba maradt. Gyakran jött haza mámorosán. — János, vigyázz, mert megírom haza, hogy korhely lettél. — Mit? Törődöm is én vele. Légy árulkodó, az árulkodás szép jellem. — Kötelességem azt tenni, mert édes szüleid rám parancsoltak, hogy rossz cselekedeteidről beszámoljak. — Te bárgyú, hát bort inni rossz cselekedet? Tán a te penészes bibliád mondja? — Óh igen is mondja. “A bor csufolóvá teszen és a részegítő ital háborgóvá.” (Péld. XX. 1.) — Hát Noé nem becsipett? — Az igaz, de ő még akkor nem ismerte a szőlő nedvének az erejét. Te már ismered, tudod, hogy kivetkőztet jellemedből, aláássa egészségedet. — Ejh, ne papolj nekem! Elhatároztam, hogy megírom szüleinek. Meg is tettem. Vártam a választ. E közben különös dolgok történtek. A diákok éjszakán kiszökdöstek a kollégiumból, majd csa- patonkint köszöntek el tőlünk, mentek haza vagy másfelé, a merre szükség volt a férfikarra. A délvidékekről nyugtalanító hírek érkeztek. A szerbek, ráczok fészkelődnek. (Folytatása következik)
