Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1930 (31. évfolyam, 1-52. szám)

1930-03-22 / 12. szám

5-ik oldal 12-ik szám. AMERIKAI MAGYAR REFORMÁTUSOK LAPJA Megújult élet. Elbeszélés: Irta Takaró Gézáné. Óh egymást hányszor félreértjük, Szeretteinket hányszor sértjük, Bár szivünk éppen nem akarja. Mi is talán vérzünk a sebben, Nekünk is fáj, még élesebben, De büszkeségünk be nem vallja. (Gyulai Pál.) III. Milyen megdöbbentően tragikus, hogy az Isten által adott nagy alkalmakat a gyermeki hálás szeretet gyakorlására, csak akkor vesszük észre, amikor azok már visszahozhatatlanul elmúltak. Mi­lyen mérhetetlenül fájó, hogy rendesen csak akkor ébredünk mulasztásaink tu­datára, amikor már késő. És milyen vég­telenül szomorú, hogy életünk igazi nagy értékeit csak akkor ismerjük fel, amikor már elveszítettük őket. Évi is csak most tanulta meg igazán értékelni és szeretni azt a halvány arcú szelíd asszonyt, az ő önmegtagadó, hős- lelkü édesanyját, aki szivének minden dobbanását vérének minden meleg csepp- jét és agyának minden gondolatát ő reá áldozta. Ő reá a méltatlanra. Az érde- metlenre. És amint gyermekkori emlékei­nek ködéből mind tündöklőbben lépett elő édesanyja glóriás alakja, Évit csak egyre könyörtelenebből vádolta egy benső ti­tokzatos hang: “Mit adtál Te a sok álmatlan, átvir­rasztott éjszakáért? Mit adtál a sok tö­rődésért, fáradtságért? Mit adtál a köny- nyes verítékkel kiharcolt kenyérért? Mit adtál Te annak az érted remegő, aggódó, vergődő árva szivnek? Évi önmagától megborzadva próbált menekülni a feleletek elől. Lelkén átvi- harzott a letűnt esztendők sok kínzó em­léke. Alig űzte el magától az egyiket, máris elfoglalta a helyét a másik. Látta önmagát újra, amint éjsza- káról-éjszakára ott virraszt betegágya mellett kifogyhatatlan türelemmel az édesanyja. Remegve figyeli minden moz­dulását, lágyan simogatja forró homlo­kát. Aztán gyöngéd óvatos mozdulattal nyújtja feléje az orvosságot. És akkor ő hirtelen dacos fellobbanással kiüti édes­anyja kezéből az üveget. Végig él most újra mindent. Látja, amint meggörnyed­ve térdel az ágya mellett az a fáradt hal­vány asszony. Összeszedegeti az apró üvegdarabokat. Kezét megvérzi, de azért zokszó nélkül kezdi mosni, dörzsölni a szőnyegen támadt nagy barna foltot. Most is látszanak még halványan a kör­vonalai. Óh hogy szerette volna most felemelni és forrón magához ölelni azt a roskadt, sápadt asszonyt! Óh hogy szerette volna összecsókolni azt a jóságos, drága, vérző kezet! Aztán látja önmagát, amint egy szép ragyogó tavaszi délutánon társaival vígan szökdécselve jön haza az iskolából. Az egyik utcasarkon feltűnik édesanyja alakja. Bevásárló tarsolyai színig telve. Súlyúk alatt kissé meghajolva lassan, fá­radtan lépeget. Most hirtelen egy pilla­natra összevillan a tekintetük. De a kis lány félrekapja a fejét és gyorsan befor­dul egy mellékutcába. Társai előtt nem akart találkozni az édesanyjával. Restelte szürkülő haját, kopott, viseltes kabátká­ját. Évit ezért nem érte bántódás vagy szemrehányás. De hetekig mély, hangta­lan, nagy bánat ült a jó asszony szemé­ben. Óh hogy a szivébe nyilalott most ez a kép! Óh hogy szeretett volna jóvá tenni mindent! Óh hogy szeretett volna oda­futni és leborulni az előtt a mártír asz- szony előtt, akinek ő öntudatlanul is olyan tengernyi fájdalmat okozott. Mikor Évi a keserű önvádtól agyon­gyötrődve már sírni sem tudott, sokszor égő, könny télén szemekkel ült édesanyja fényképe előtt és amint hosszan nézte- nézte azt a szelíden fájdalmasan mosoly­gó arcot, azon tépelődött, hogy hogy is lehetett ő valaha háládatlan és gyöngéd- telen ez iránt az áldott szivü, gazdag nagy lélek iránt, akinek ő talán soha, még az árnyékában sem léphet. Olyan olthatatlan nagy sóvárgás fogta el az édesanyja után, és úgy vágyott a közelében lenni, hogy nap-nap után, szél­ben, fagyban, hóviharban kijárt a hófödte csendes temetőbe. Reménytelen zokogás­sal görcsösen ölelte magához sokszor az árva, fekete fakeresztet, mintha csak attól várt volna oltalmat és vigasztalást. Most is ott állt a sirhant mellett, már órák óta. Lassan egészen bealkonyodott. Évi indulni próbált hazafelé. De valami különös, szokatlan zsibbadás vett erőt rajta. A lábai mintha a földbe gyökere­sedtek volna. Ólomsullyal húzták lefelé. Ijedten tett előre nehány lépést, de halá­los fáradtságot érzett és homlokát hideg veríték verte ki. Erőtlenül roskadt egy korhadt fatörzsre. Ott nyomta el az álom. (Folytatása következik.) SZOMBATI ISKOLA Rovatvezető | * 1 W. 1 £ •*! * Hunyady László lelkész. FŐBB MAGYAR REFORMÁTOROK Mélius Péter. A kolozsvári zsinat ha­tározata után a Gyulafehérváron tartott országgyűlés (1558) nyíltan a reformá­tusok ellen foglalt állást. E váltságos időben a kálvinizmus élére Debrecenben egy vasjellemü, nagy tudományit és pá­ratlanul munkás férfiú került: Mélius, vagy magyarul Juhász Péter. Witten- bergben tanult s innen hivta meg Enyin­gi Török János (Bálint fia) akaratjával Debrecen városa lelkészéül 1558-ban. Mélius nemcsak az értelmiség és nemes­séget, hanem a lutheri elvek akkori su- perintendensét Dávid Ferencet is meg­nyerte a kálvinizmus számára. A nagy­váradi értekezleten Dáviddal együtt Írás­ba foglalta az első hazai református hit­iratot “Az úrvacsora igazi értelméről", mely szerint az Ur testét nem szájjal, ha­nem szívvel, azaz lelkileg veszik maguk­hoz a hívek. Mélius lelkész társaival elké­szítette a debreceni hitvallást, melyet előbb az Eger-vidéki, majd a tiszamenti és erdélyi reformátusok is elfogadtak. Mélius és Dávid hatása alatt Erdély fő­rendéi, sőt János Zsigmond is a ref. hit­hez csatlakoztak. E terjeszkedés miatt történt aztán meg a szakadás a lutherá­nus és a református felfogást valló egy­házak közt és hosszas viták után a tordai országgyűlés 1564-ben törvénybe iktatta a reformátusok vallás szabadságát, ezzel a szakadás a két prot. felekezet közt ténnyé vált. VASÁRNAPI ISKOLAI LECKE. 13-ik. 1930. Március. ISMÉTLÉS. A karácsony szent hozsannájából kibonta­kozik egy gyermek alakja. Ő a világ öröme és boldogsága. A gyermekkor örömei és megkí­sérlései után kilép a világ elé a Fiú, aki ada­tott nekünk. Uralmat bizott rá az Isten, az Ő uralmát a földön. De ez az uralom a szolgálat uralma, “aki a legnagyobb aka rlenni közüle- tek, legyen mindeneknek szolgája.” Szolgálta is a világot cselekedeteivel, melyeknek csodá­latossága magával ragadta az embereket; ra­gyogott a világ előtt, mint csillagfémy a sötét éjszakában. Tanácsával bekopogtatott a fá­radt, megtört emberi szivekbe, melyek a föld porában vergődtek, hogy felemelje őket. Ke­zében isteni hatalom volt, mellyel érettünk küzd állandóan, most is és mindöröké, hogy nekünk és a világnak adja a legnagyobb aján­dékot, a békességet. Arany ige: Mert egy gyermrek születik ne­künk, fiú adatik nékünk és az uralom az ő vállán lészen és hivják nevét csodálatosnak, tanácsosnak, erős Istennek, örökkévalóság atyjának, békesség fejedelmének 1” Isa. 9:6. Kérdések: Mit bizott rá Isten? Hogyan uralkodott a világ felett? Szeretetét hogyan mutatta meg a világnak? Szeret-e Krisztus minden embert ? Munkája véget ért-e már? Érettünk küzd-e Jézus? Mi dolgozunk-e Ő érte? Munkánkért, szeretetünkért mit ad Jézus ajándékba ? Tanulság: Isten szeretet. Mi szeressük őt, mert ő előbb szeretett minket!

Next

/
Thumbnails
Contents