Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1930 (31. évfolyam, 1-52. szám)
1930-03-01 / 9. szám
VOL. XXXI. ÉVFOLYAM. PITTSBURGH, PA. MARCH 1, 1930. No. 9. SZÁM. AMERIKAI IV ^YAR Reformatuso.^Lapja AMERICAN HUNGARIAN PRESBYTERIAN AND REFORMED CHURCH PAPER. A lapra vonatkozó minden közlemény és előfizetés a felelős szerkesztőhöz küldendő ezen a címen: Rev. J. Melegh, 134-8th Ave., McKeesport, Pa. Telefon: 22742 McKeesport. KILENC MEG KETTŐ, Nyugalmas este volt s én a napi híreket olvasgatva a legújabb kiadásból, egyszerre csak ez a hir tűnt szemem elé: “Ma este 7:30-kor, a “Nagy” templomban Dr. N. N. fog prédikálni. A legnagyobb család, mely teljes számban lesz jelen, egy gyönyörű bibliával lesz megajándékozva.” Gondoltam, jó volna elmenni, érdekes lesz meglátni milyen nagy lesz a legnagyobb család. Az estém úgy is szabad volt, elhatároztam hát, hogy elmegyek. Letettem az újságot s felöltözködtem; •—• még éppen volt annyi időm, hogy gyalog is leérhettem a belvárosba. Szerencsém volt, hogy nem vittem autót, mert a 'templomhoz közeledve láttam, hogy utcák bosszant mind két oldalon el volt már foglalva a hely s nékem úgy is csak nagyon távol lehetett volna megálló helyet találni. Beléptem hát a templomba s — uram fia — a templom zsúfolásig telve, pedig van henna vagy kétezer ülőhely. Ilyen telt házat én azelőtt csak a moziba láttam. A templomokról. — különösen a nagy templomokról, ugv vélekedtem, hogy azért építik oly nagyra, hogy az emberek minél távolabb ülhessenek egymástól. Most azonban látok egy hatalmas, nagy templomot, melyben minden ülőhely be van töltve s ezen kívül még egy pár százan állanak is. Bizony, nekem is csak állóhely jutott már. Előbb az a gondolatom támadt, hogy vissza megyek, — mégis csak jobb lesz a párnázott székben olvasgatni, mint itt egyik lábról a másikra állam. A kíváncsiság azonban furdalta az oldalamat s így hát ott maradtaim. Mindig nagyon szerettem az éneklést s mikor templomba vagyok, ez hat rám legjobban. Van is abban valami felemelő, mikor az ember szívből énekel és mások vele együtt énekelnek. Az ember ugv érzi, mintha az egész tömeg éneklés a saját hangja volna és ez önbizalmat, lelkesülést kölcsönöz. Engemet ez alkalommal mégis az a bizonyos legnagyobb család érdekelt. Elérkezett végre az én érdekességem: az énekvezér kijelentette, hogy most meg fogjuk tudni, melyik a nyertes család. Ez mindenkit felvillanyozott. Akik ültek nyújtogatták a nyakúikat, akik álltak ágaskodtak s úgy számlálgatta mindenki hány öt-, hat-, hét- és több tagú család áll fel. Amint a szám emelkedett mindig kevesebben és kevesebben álltak fel, mikor pedig a 11-es számot kiáltotta ki a vezér már csak egy család emelkedett fel. Lelkes taps viharzott végig a tömegen, mig a győztes család kisorakozott. Elől ment az édesanya, — üde arcáról nem lehetett leolvasni többet, mint huszonnyolc évet, — karján mosolygó, bepó- ly ált gyermeket vitt. Utána sorakoztak a kisebb-nagyobb gyermekek s végül jött az édes apa, egy édes kis leánykát ölelve karjain. Amint ott álltak előttünk, szivünkből egy imádság szállt az Istenhez, hogy védje, tartsa meg ezt a szép családot. Az édes anya átvette az ajándékot és a győztesek vissza vonultak a helyükre. A prédikáció a családi szentélyről szólt és a lelkes szavak belevésődtek a szivekbe. Azóta a prédikációnak sok részét elfelejtettem, de a Kilenc meg Kettő még most is előttem van. Aztán elkezdtek merengeni: Kilenc meg Kettő tizenegy, a tizenegy egy család és a család a templomban. Szivemből örültem annak a kitüntetésnek, melyben e család részesült s szerintem még nagyobb kitüntetést is megérdmelnének, de akaratlanul is az jutott eszembe, hogy huszonöt vagy ötven évvel ezelőtt nem lett volna ily könnyű kitüntetést nyerni a 11-es számmal. Miért nem? Ennek több oka van. Először azért nem, mert huszonöt, ejtvén évvel ezelőtt sokkal több volt a Kilenc meg Kettő s ennél még magasabb összeadási műveletet is tanultak a szülék. Hova lettek a nagy családok? Hiszen az orvostudomány fejlődése a gyermek halálozást mindig lejebb és lejebb szállítja, mégis ma már kitüntetésben részesül az a család, melyben kilenc gyermek veszi körül a szüléket. De van ennél még fontosabb ok is. Kilenc meg Kettő tizenegy, a tizenegy egy család és a család a templomban. Ennek a családnak apraja-nagyja ott volt a templomban. Az igaz, hogy a kis gyermekek nem sokat nyertek sem az éneklésből, sem a prédikációból, de ott voltak a templomban. Amint azok a gyermekek nőnek, megszokják és megszeretik a templomot és több mint valószínű, hogy egész életükben templomba fognak járni. És vájjon nem a biblia szerint cselekedett-é ez a család, mikor kicsik, nagyok mind együtt mentek a templomba? Mit mondott Józsue Izráel népe előtt? “Én és az én házam az Urnák szolgálunk.” Sokat panaszkodnak ma a szülék a gyermekekre, hogy ezeknek nem kell a vallás, nem kell a templom, ps vájjon miért nem kell nekik a templom? Nem azért-é, mert amikor a szülék templomba vihették volna gyermekeiket, kényelmesebbnek találták otthon maradni velük, s igy elmaradt a templom, a gyermekek nem szoktak oda és természetesen akkor nem is kell a templom, amikor már felnőttek. Valamikor a szülék a gyeremekekkel együtt jártak a templomba és ez volt az ideális keresztyéni szokás. Ma pedig azt mondjuk a gyermekeknek: Menjetek a vasárnapi iskolába, menjetek a templomba, én most nem érek rá, hogy elmenjek. Nem sok idő telik bele a gyermek észreveszi, hogy a templomba csak akkor mennek szülei, ha más dolguk nincs, tehát ez azt jelenti, hogy nem nagyon fontos hely az a templom. Ők pedig felnőnek és azt tapasztalják, hogy ők még jobban el vannak foglalva, mint szüleik voltak, különösen vasárnapokon s igy teljesen lehetetlen nekik templomba járni. Nemde jó volna nekünk is, minden magyar református templomba dijat kitűzni és megjutalmazni azt a családot, mely teljes számban jelenik meg az Istentiszteleten ?-r-1.
