Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1930 (31. évfolyam, 1-52. szám)
1930-12-06 / 49. szám
49-ik szám. AMERIKAI MAGYAR REFORMÁTUSOK LAPJA 3-ik oldal Az áttérés. Irta: Daróczy Mátyás lelkész. A XX. század egyházi életének egyik legnagyobb és legelszomoritóbb eseményét látjuk azokban az áttérésekben, amelyek meggyőződéstelenül és önérdekből történnek jóformán máról-holnapra minden lelki megindulás nélkül. Hányszor kell hallanunk, hogy vannak olyan emberek, akik tegnap katholiku- sok voltok és ma már reformátusok lettek; ma még a református hitet szent meggyőződéssel vallották és holnap már térdelni látjuk őket a szentek szobra előtt; a múlt vasárnap még kisded gyermeket tartottak keresztvíz alá, de a jövő vasárnap délutánra, vagy estére azt a keresztséget elvetették és készek arra, hogy magukat alámerittessék prédikátoruk által a templomi medencében. Hányszor kellett látnom lent a déli államok egyikében, hogy az Atya, Fiú és Szent Lélek nevében megkeresztelt, felnőtt egyének, akik eddig baptisták, vagy methodisták voltak, hirtelen, minden átmenet nélkül a henger- gődző, ugrándozó, sokszor vadul őrjöngő félanalfabéta “preacher” társaságába szegődtek, akinek minden prédikátori tehetsége abban merült ki, hogy a katholikusokat, a zsidókat és az idegeneket átkozta és Sodorna, Gomora sorsára kívánta őket juttatni. Hányszor kell azt látnunk, hogy valamelyik fiatal ember, aki más vallásu leányt kíván feleségül venni, legelső kötelességének tartja — földi, gyarló rábeszélés folytán, hogy saját vallását elhagyja. A leány sokszor elszökik szüleitől, megveti az édesanyját, háládatlanná lesz a kenyérkereső apával szemben csak azért, mert a szülei azt akarják, hogy a vallását tartsa meg. Képes ez is, az is el- hagym, megvetni a legszentebbet: a vallást. Sőt még ennél is sokkal tovább megy. Hazuggá teszi önönmagát Isten előtt, ember előtt . . . Amikor ezeket előre bocsátom, nem akarom én azt mondani, hogy minden áttérés meggyőződéstelen és önérdekből történő esemény. Dehogy! Sőt azt mondom, hogy Isten országában sok hü áttért munkást találtam, akiknek valóban a megfeszített Jézus Krisztus a példaképe. Találtam olyat, aki ő maga ugyan nem tért át, de gyermekeire azt mondotta, hogy őket a református vallás tisztaságában kívánja felneveltetni és nevelni. Bibliás ember volt, aki tudta, érezte, hogy Istent lélekben és igazságban lehet és szabad imádni. Haldoklóhoz hívtak, aki elmondta, hogy annak idején férje egyenes kívánságára tért át és könyörögni kívánt velem azért, hogy áttérését Isten bocsássa meg. Milyen jól esett hallanom tőle, hogy habár a kényszernek, az emberi gyarlóságnak látszólagosan engedett is, szivében, lelkében tisztán maradt szent vallásunk szerinti meggyőződésében. Kár- hoztathattam-é én azért, mert ifjúságának törékenységében szinlegesen alávetette magát a kényszernek ? ! Nem ezekről az áttérésekről kivánok én szólani, hanem azokról, amelyekben, mint mondottam, meggyőződés nincs s amelyeket az életből vett példákkal lehet a legjobban és a legszebben elmondani. Ismertem egy fiatal embert. Nősülési szándéka volt. Kereste a párját. Járt erre, járt arra. Végre megismerekedett egy lánnyal. A leány más vallásu volt, a fiú református. Megszerette a lányt, megkérte a kezét. A szülők beleegyeztek. Az esküvő előtt pár hónappal a lány szülei azzal állottak elő, hogy csak abban az esetben adják lányukat a fiatal emberhez, ha áttér. S mi történt? A# fiú hajlott. Hittan órára járt néhányszor. Az esküvő előtt néhány nappal még református egyháza lelkészének azt mondotta, hogy inkább az irodában fog megesküdni, de át nem tér. Hazudott! Amikor eljött az áttérés ideje, a pap többek között azt kérdezte tőle: “Fiam, saját meggyőződésedből, tiszta szívvel, nem önérdekből, nem rábeszélésből térsz át vallásunkra?” A fiú ott bent az Isten házában, az Isten színe előtt, az oltárnál azt felelte, hogy meggyőződésből, tiszta szívből, nem önérdekből, nem rábeszélés által tér át. Újra hazudott. Flazudott Isten, ember és az oltár előtt. És az esküvő után mi történt ? Az, hogy egyszer, amikor az első összekoccanás megtörtént, a feleség azt vetette a férje szemére, hogy ha a vallását olyan könnyen elhagyta, akkor ő sem számíthat másra. Az egymásba vetett kölcsönös b'zalmat, ragaszkodást a kétely váltotta fel s nem sok idő múlva a tényleges elválás. íme, egy meggyőződés nélküli áttérés eredménye! Gondolkozzunk ! . . , Az egyik családban szemfény volt az egyetlen leány. Érte éltek, érte dolgoztak szülei. Benne lelték minden örömü- vet. Becézték, babusgatták. A szél ellen óvták. Félve gondoltak arra az időre, amikor leányuk kiröppen majd a szülői hajlékból. Tudták, hogy ez el fog jönni. És el it jött. Két szív, mint mondani szokás: “egymásra talált.” A lány szülei ellenezték, hogy más vallásu fiúhoz menjen a lányuk. A fiú szülei viszont azt akarták, hogy a lány. okvetlen térjen át. És a lány? — titokban áttért. S mikor szülei könnyek között kérdezték tőle, hogy hát igaz-é, miért tette, ekkor lenézően felelte: “Mit gondolnak maguk? hogy én mindig itt leszek magukkal? Én a férjem vallását követem!” Összepakolt, otthagyta szüleit. Éjszakának idején kiszökött. Reggel a vetetlen ágyat, szétdobált tárgyakat találta az édes anyja. Sírva, megtörve mondotta el az apának a történteket. Bizony heteken keresztül köny- nyes volt az édes anya vánkosa, könny cseppent az eledelre, amelyet ajkához emelt. Az ifjupár pedig élte világát. Megesküdtek, szerették is egymást. A lelkiismeret szava azonban nem hagyta nyugodni a fiatal asszonyt. Ha vasárnap reggel az elhagyott hit templomának harangja megszólalt: ő összerezzent. Amikor férjével ment a templomba ’degennek érezte magát. Vágy fogta el visszamenni oda, ahol • a zsoltárok, dicséretek szárnyán száll a lélek az egek Urához. Mikor imádkozni akart, érezte, hogy torka összeszorul, szivét valami görcsösen markolja. Megnyugvás helyett borzasztóan szenvedett.... Egyedüli vigasztalása az volt, hogy édes remények előtt állott. Varrogatta, készitgette a kis ruhákat. Százszor elrakosgatta, meg elővette őket. Gyönyörködött bennük, nem tudott velük betelni. Hányszor felsóhajtott, hányszor fohászkodott: “Istenem... S egyszer a gólya elhozta a kis vendéget. Örömmámorban úsztak. Az apa büszke volt fiára. Azt hitték, hogy mindent megnyertek. De im, a tavasz késő fagya elhervasztotta a bimbót s kis koporsóra borultak. A temetés után a gyászbaborult édes anya eljött a templomba. Istentisztelet után kezem nyújtottam és vigasztalni próbáltam. S ekkor görcsös sírásra fakadva ezt mondotta: “Jaj, Tiszteletes uram, de megvert az Isten, mert elhagytam nemcsak a szüléimét, de még a vallásomat is...” (Folytatása következik.) BÚCSÚ-SZÓ. Uray Sándor debreczeni lelkész, aki az AMREL meghívására három hónapot töltött Amer’kában, hogy előadásokat tartson egyházainkban, Decz. 3-án az Aquitanián haza utazott. Munkáját elvégezte, Isten igéjét hirdette, az evangélium magvait hintegette. Fáradozása bizonyára nem volt hiábavaló. Szeretettel köszöntjük távozása alkalmával s kérjük, hogy tartson meg bennünket jó emlékezetében. FIZESSEN ELŐ LAPUNKRA.
