Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1929 (30. évfolyam, 1-52. szám)
1929-12-14 / 50. szám
50-ik szám. AMERIKAI MAGYAR REFORMÁTUSOK LAPJA 3-ik oldal. hogy a világi képviselők megemlitése kimaradt. Bármint legyen is, a tervezett konferenciát véleményünk szerint igy kellene előkészitni. Másik megjegyzésünk, hogy a határozat nem emliti a független egyházak lelkészeit és világi képviselőit. Nem tudjuk, hogy szándékosan történt-é ez, vagy véletlenül. De ha szándékosan történt is: azon sem csodálkozunk egy cseppet sem. A független egyházak vezetői kifejezetten és határozottan elutasítottak minden olyan megbeszélést, a mely mi velünk közös s ha a magyar Presbyterian Konferencia végre is levonta ebből az egyedüli tanulságot, az csak természtes. Mindazonáltal szeretnénk azt, ha a független egyházak most .már maguktól kérnének részt ezen a konferencián. A harczi bárdot végre is el kellene már egyszer temetni, mert azzal sem hitünknek, sem mgyarságunknak nem teszünk jó szolgálatot. A Konferencia végrehajtó bizottságát pedig arra kérjük, hogy megbízatásuk szerint haladéktalanul kezdjenek hozzá az előkészítő lépések megtételéhez. Egy ilyen konferenciát máról-hó- napra eredményesen megtartani nem lehet. Mennél hamarabb fognak hozzá: annál teljesebb lesz annak eredménye is. A modern gyermeknevelés problémái. VII. A háládatlanság. Egy ősrégi legenda szerint, minden reggel két angyal száll le a földre. Küldetésük az, hogy aranykosarakba ösz- szegyüjtsék az emberek fohászait. Az egyik a kéréseket gyűjti össze, a másik a hálaadásokat. Mikor este munkájuk végeztével vissza készülnek égi otthonukba, az egyik angyal kosara olyan nehéz, hogy csaknem összeros- kad terhe alatt. Ez gyűjtötte a kéréseket. A másik angyal kosara pehely könnyű. A hálaadásokból alig akad valami a kosár fenekén. Ez az egyszerű kis legenda sokszor gondolkodóba ejtett már, valahányszor bánkódó szivü szülőket gyermekeik há- ládatlansága miatt hallottam panaszkodni. Miért van az, hogy itt ebben az országban, amelyre az Isten oly bőségesen árasztotta ki áldásait, annyi sok a háládatlan gyermek? Sokan a magyarázatot abban találják, hogy itt olyan nagy a jólét és a bőség, annyira megszokott a dúsan terített asztal, az autó, a szép ruha és a gyakori szórakozás, hogy mindez teljesen természetessé és mindennapivá válik a gyermek számára. El sem tudja képzelni, hogy másként is lehetne, hogy ő valakinek hálával is tartozik mindezért. Közömbösen fogad magába minden jótéteményt, mint a cethal a vizet. De van egy másik mélyebben fekvő oka is ennek a szomorú jelenségnek. És ez gyakran a szülők lelkében keresendő. Csak abból adhatunk, amivel magunk is bírunk. Ha mi szülők nem tudunk Isten törvényeinek engedelmeskedni, nem várhatunk gyermekeinktől sem engedelmességet. Ha nem tudjuk önmagunkat fegyelmezni, nem tudjuk őket sem. Ha nem tudunk hálás szívvel fordulni az Isten felé, nem várhatunk tőlük sem háládatosságot. Az összes amerikai ünnepek közül talán a legfölemelőbb és legszebb a hálaadás napja, amikor az Egyesült Államok elnöke kiáltványban szólítja fel az ország népét, hogy menjen el mindenki a maga templomába hálát adni az Örökkévaló Istennek az egész esztendő áldásaiért. Csak az a kár, hogy rendesen a hálaadás napján feltálalt pulyka pecsenye illatával együtt hamarosan elpárolognak az ünnepi hálás érzések is és nem marad belőlük semmi az év többi 364 napjára. Pedig, minden napunkat elveszettnek tekinthetjük, amelyen nem csendült ki a lelkűnkből a hála érzése — mondja egy kiváló angol iró. Azért kell elsősorban önmagunkat rá nevelni a háládatosságra. Hiszen ezerszerte több okunk van a hálára, mint a keserű érzésekre. Csakhogy gyakran felületesen elsiklunk az Isten sok drága ajándéka mellett, anélkül, hogy észrevennénk őket, vagy megáll- nánk mellettük csak egy pillanatra is. A háládatlan ember sohasem lehet boldog és jótékony hatással másokra. A rideg, közömbös, érzéketlen, fagyos lelkűiéitől mindenki ösztönszerüen irtózik. Csak a meleg, hálás szív tud áldásos befolyást gyakorolni. Azért Végez örökértékü munkát az a szülő, aki a gyermeke fogékony zsenge leikébe korán beleplántálja a háládatos- ság érzéseit. Aki megláttatja vele az élet minden áldásában a gondviselő Isten keze munkáját. Aki megtanítja gyermekét hálás szívvel gondolni mindazokra, akiknek testi és lelki jólétét köszönheti. Aki reggelenként beszél neki még azokról is, akik naponként feláldozzák éjszakai nyugalmukat azért, hogy minden reggel friss tej és friss kalács kerüljön az asztalunkra. Bizonyos vagyok benne, hogy ahol a gyermek lelkét állandóan hálás meleg érzések táplálják, ott sohasem lesz okuk a szülőknek gyermekeik háládatlansága miatt panaszkodni. Törekednünk kell ránevelni gyermekeinket arra is, hogy necsak a verőfényes boldog napokon érezzenek hálát Isten iránt, hanem akkor is, amidőn beborult felettük az ég. A baj, betegség, bánat fekete fátyolén keresztül is érezniük kell a mennyei napsugár áldó melegét. Tanitsuk meg őket minél korábban, hálásan ráborulni arra jóságos atyai kézre, amely akkor is áldani akar, amikor lesújt. A néma kanári. Tündöklő téli vasárnap reggel. A vakító havon csilingelő szánkó siklik könnyedén tova. Rajta kacagó, ujjongó gyermekcsapat. Most kanyarodnak be nagyapó portája felé. De egy tiszta csengésű hang, egy ragyogó kék szempár hiányzik nagyapónak. Hol van Ferike ? Ferike feje azalatt otthon ólomsullyal esik vissza a párnára. Arcán tüzrózsák égnek. Keserű könnyek ülnek a szemében. Édesanyja lágyan simogatja forró kis kezét, aztán halkan beszélni kezd. — Egyszer régen, mikor én is ilyen idős lehettem, mint Te most kis fiam, karácsonyi ajándékul egy kanári madarat kaptam. Régi vágyam teljesült ezzel. Mikor a ragyogó karácsonyfa alatt megláttam a gyönyörű kalitkát, szinte táncoltam örömömben. Én voltam a legboldogabb a világon, amikor féltett kincsemet a szobámba vihettem. Alig vártam, hogy megszólaljon. De teltek az órák, a napok, a hetek. Mindent megtettem, hogy jól érezze magát a kis kanárim. Hiába volt minden. A madárka néma maradt. Végső elkeseredésemben sírva panaszkodtam el az édesanyámnak nagy bánatomat. Erre ő mosolyogva letörölte a könnyeimet és szótlanul bejött a szobámba. Elővett egy fekete kendőt és ráborította a kalitkára. És akkor valami csudálatos dolog történt! A néma kanári bűbájosán trillázni kezdett. Boldogan vetettem magam jó anyám karjai közé, aki csendesen csak ennyit mondott: “Ha az Isten ráborítja az életünkre a bánat fekete fátvolát, igy tanulunk meg mi is énekelni”. Ferike hosszan elmerengve nézett maga elé. Arcán elsimultak a fájdalmas vonások. A téli verőfény aranysugarai gazdagon áradtak szét a kis szobában, amint Ferike karjai hálásan fonódtak édesanyja nyaka köré. Aztán halkan a fülébe súgta. “Most már én sem búsulok Anyukám, hogy itthon maradtam”. Takaró Gézáné.
