Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1928 (29. évfolyam, 1-50. szám)
1928-10-13 / 41. szám
41-ik szám. AMERIKAI MAGYAR REFORMÁTUSOK LAPJA 3-ik oldal. keresztség által a halálba, hogy miképen feltámasztatott a Krisztus a halálból, az Atyának dicsőségére, azonképen mi is uj ‘életben járjunk” (Róm. 6. 4.); szeme előtt lesz az ellentét, az ítélet lesújtó szózata: “A bűnnek zsoldja a halál” (Róm. 6. 23.) —Ha az evangélium csak a hitre tanítaná meg az emberiséget s nem volna vele életének minden idejében, még akkor sem hálálhatná meg, lenne bár élete akármilyen tiszta. Isten kegyelmét, hogy akaratát 'kijelentette. Mit adjon az ember Istennek a hitért, ezért a nagy kincsért? — Mint a lélek élteti a testet, úgy eleveníti meg a hit a lelket. Képesíti arra az embert, hogy bár testi szemei nem láthatják Istent, de általa e rejtett, felsőbb valóságot megismerheti. így válik a Jézusban való hit a legszentebb érzelemmé, megtartó erővé.... Erővé, mely láthatóvá teszi a láthatatlant: Istent, a mennyet, az igazság útját.... “Az igaz ember hitből él”.... Lehet-e szebb igazság ennél? Igaz ember képzelhető-e hit nélkül? Hiszen a hit, mint a vörös fonal húzódik végig életében .... Ennek mindent túlszárnyaló hatalma — mely oly nagy, mint a kegyelem — bizonyítja az igazság erejét; a törekvés, reménykedés bi- zodalom nem szakad meg ott, hol a testi valóság megszűnik, de megtiszereződik. A hívőnek érzékei ha nem látják is az Üdvözítőt, mindazonáltal szereti, noha most is nem látja, mindazonáltal benne bízván örvendez megmondhatatlan és dicsőséges örömmel”. (I. Péter 1, 8.) Ennek buzgó olvasása, megszivlelése, mintegy viszonzásul hitet ád az embernek; a hitnek jutalma pedig Isten szere- tete “mert a hit nélkül lehetetlen dolog, hogy valaki néki kedves legyen.” (Zsid. 11. 6.) Erős,, a názárethi Jézusban vetett hitre van szüksége az embernek, hogy az életnek komolyan küzdelmes utján meg állhasson; s hogy a lélek e hitet megszerezhesse, támaszul használhassa, ezért van feltétlenül szükség az evangéliumra, mert ez teremti, neveli, erősiti a keresztyén élet talpkövét, az örök élet reménységének forrását; ennek szárnyalására emeli a lelket fel a világosság verőfényes országába, a hol nincs szenny, bűn, sötétség.... Az, a ki óhajtozta, megszerezte a hitet, soha sincs elhagyatva s midőn a testi szemei végálomra zárulnának, ajkaira veheti azon gyönyörű szavakat, melyekben “erőtlenségének Krisztus által való erejét” küzdelmes életének büszke öntudatát mondja el a hit apostola: “Ama nemes harcot én megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam”. (II. Timóth. 4.7.) — Hangoztatják, hogy a szabadság az ember boldogságának egyik feltétele .... Igen, az; de vájjon az a szabadság-é, a melyet megnyerve, nem egyszer az erkölcsi sülyedés szennyes sarába merül a nagy többség? Vagy az-e, a melyet, ha kivívott is valamelyik nemzet, a szabadság kivivója, a lobogója körül hullámzó szuronyerdő, akaratával kemény zsarnoksággá változtathat? Általában az a szabadság tesz-e boldoggá, a melyet e fogalom alatt mindenki ért? Nem hanem csak azon szabadság, melyet az ember erkölcsi tisztasága által nyer meg. Az a szabadság, a melyet lépésről-lépésre küzd ki a lélek, mikor a bűn, ■ kisértés hidrafejeit eltiporva, kibontazkozik a szabadon szárnyalhat. Addig nincs idvezülbetés, mig a bűnnek rabbilincsei le nem pattognak a zsibbadt tagokról. E belső szabadság fénysugarainak, me lyek összefolynak az Ige világosságával, minden lélekbe be kell hatolni, hogy élesz szenek, világítsanak, gyújtsanak, “mert nem rendelt minket az Isten haragra, hanem az idvességnek elvételére a mi Urunk Jézus Krisztus által.” (I. Thess. 5. 9.) Méltán buzdítja a híveket Jakab apostol tanítása: “Úgy szóljatok és úgy cselekedjetek, úgy mint, kik megitéltet- tek a szabadságnak törvénye által.” (Folytatása következik.) VASÁRNAPI ISKOLAI LECKE, 42-ik lecke. 1928 október 21. Rovatvezető. SZABÓ ISTVÁN, ref. lelkész. ARANYIGE: “Először önmagukat adták az Istennek.” (2 Kor. 8, 5:) A keresztyén sáfárság gyakorlatára a lehető legfontosabb ok ebben az egy szentirási versben van összefoglalva: “Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött fiát adta érte, hogy mindaz, aki hiszen Őbenne el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” A sáfárság alapja. — Az adakozás, vagy más szóval kifejezve, a sáfárság tanulás által nem szerezhető meg, mint az irás, olvasás és számolás sáfárságot úgy kell magunkévá tennünk, mint a korcsolyázást, vagy úszást. Igaz ugyan, hogy az úszásnál és kocsolyázásnál is, először bizonyos alapelveket meg kell tanulnunk, amelyek segítenek bennünket ezeknek a művészeteknek a megszerzésében, de maga a művészet valahonnan az úszó, vagy korcsolyázó benső énjéből kell hogy jöjjön. Pál azért prédikált, hogy nyilvánvalóvá tegye az Isten kegyelmét. Azt akarja, hogy az emberek tudják meg, hogy minden ami jó, szép, nemes ezen a világon, egy forrásból ered, amely az Isten. Ő az eredő forrás, melyből mindenek ömlenek. Akárhányszor, mikor fiatalban vagy öregben, gazdagban, vagy szegényben, szeretetet látunk, az Isten lényének a visszatükröződését látjuk. Ugyanaz történik, mikor valaki bőkezű az adakozásban, mikor valaki megmozditatik a hálaadás által, hogy áldozatot vagy ajándékot adjon, annak Akitől mindenek származnak. Ilyenkor látjuk, hogy a sáfárság alapelve munkálkodik és reámutat Istenre, a miden jó és tökéletes ajándék adójára. A sáfárság gyakorlata. — Ha Pál ad egy tantételt, meg is világitja. Ezért tesz említést a macedóniaiakról, mikor a korinthusiaknak ad tanításokat a bőkezű adakozásról. A macedóniaiak megérdemelték Pál dicséretét és az ő dicsérete érték volt. Elhivatásának nemes érzésével Pál sohasem dicsérte meg egyik egyházát sem azért, hogy a népnek tetszelegjen s azoknak kegyét keresse. Ennél a pontnál kérdezhetjük, hogy mi tette ezt a macedóniai egyházat oly bőkezűvé az adakozásban? A választ nem kell messze keresnünk. A macedóniaiak valóban keresztyénné lettek. Ők magukévá tették az adakozásnak a művészetét. Milyen volt vájjon a macedóniaiaknak az adakozó képessége? Kézzel fogható képtelenség ezreket remélni egy olyan embertől, kinek a bevételei az százaknál járnak. De gazdagok voltak hát ezek a macedóniak ? Lássuk csak. Tudjuk a történelemből, hogy Macedónián hadseregek gázoltak keresztül, ezek a seregek legázolták a kalászokat és elrabolták a lakosok minden értékét. A rómaiak nagyon kegyetlenek voltak velük szemben. Lefoglalták arany és ezüst bányáikat és még a só és más áruk beszállítását is maguknak tulajdonították ki. És még ráadásul jött a keresztyének keserű üldözése. A macedóniai keresztyének nagyon szegények voltak. De minden szegénységük dacára is boldogok voltak, mert mindig készek voltak enyhíteni a mások fájdalmait, készek voltak bőkezűen segiteni azokon, kik még nagyabb szükségben voltak. Aristides ezt irja a Hadrián császár korában élő keresztyénekről: "Az, akinek van, ad annak, kinek nincs, minden zúgolódás nélkül; és amikor jövevényt látnak, házaikba fogadják ......és ha meghallják, hogy valaki a börtönben sínylődik a Krisztus nevéért, mindannyian gondoskodnak szükségeiről. És ha van közöttük valaki, aki szegény és szükséget lát, és ha nékiek nincs elegendő, miből adjanak, akkor bőjtölnek két három napig, hogy elláthassák a szükséges élelemmel” Pál mindenütt a jószivü adakozást akarja és arra buzdít szüntelen. Egyszer egy édesanya Sunday Schoolba menő kis fiának adott egy di- mot és egy pennyt, azt mondván: "édes fiam, a dimot add a Sunday School perselyébe, a pennyn pedig vehetsz magadnak, amit akarsz.” A fiú haza jön és megkérdi a mama: “No fiam, melyiket adtad a perselybe ?” A fiú felelt: “a pennyt”. Csodálkozva néz reá az édes mama: “De hiszen fiam, én azt mondtam, hogy a dimot add oda, hát miért nem azt adtad?” — Halkan felelt a fiúcska: "Azért nem azt adtam, mert a tiszteletes ur azt mondotta, hogy a jószivü adakozót szereti az Isten, én pedig nem tudtam jó- szivvel oda adni a dimot, hanem a pennyt azt jó szivvel adtam.” Lám ilyenkor adakozók is vannak: Pál azonban nem ilyeneket keres. Pál azt akarja az emberek szivébe vésni, hogy bőkezűen és jó- szivvel adjanak és ne zsugoriskodjanak, mert az Isten sem volt zsugori, mikor úgy szerette a világot, hogy egyszülött fiát adta a világnak, mikor áldásainak miliárdjaival naponta telehinti a mi életünket. Adjatok bőkezűen abból, a mit kaptatok, hogy kedvesek legyetek Isten előtt.
