Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1928 (29. évfolyam, 1-50. szám)
1928-01-28 / 4. szám
VOL. XXIX. ÉVFOLYAM PITTSBURGH, PA No. 4. SZÁM.- „ l*l -VO;r 928. — *4____ — <mj> cy= AMERIKAI MAGYAR Reformátusok Lapja AMERICAN HUNGARIAN PRESBYTERIAN AND REFORMED CHURCH PAPER Entered as second class mail matter on the 14th of August, 1925 at the P. 0. at Pittsburgh, Pa. under the act of March 8, 1879 Publication office: 117 Flowers Ave., Pittsburgh, Pa. A munkások megbecsülése. Mindenünk a mink van, a munka árán szereztük meg. Minden talpalattnyi földet, a rajta emelkedő épületet, a különböző intézményeket, mind hulló verejték öntözte, cémentezte össze tartóssá. Mégis úgy tűnik fel előttünk, hogy a munkásnak van legkevesebb becse, értéke ma az egyházi téren. Pedig milyen bosz- szantó már az a megszokott tény, hogy a világi sajtó a bűnöst, a társadalom léháit emeli a hir szányára, mig az, aki erőfeszitéssel dolgozik a társadalom felmelésén, jobbá tételén, kevés, avagy semmiféle méltányolásban nem részesül. Lehet, hogy a divat kedvéért alkalmazzák ezt a hibás módszert egyesek nálunk is. Ami bizony elég sajnos. Mert el sem lehet képzelni előhaladást, vagy bármilyen boldogulást egyéni törekvés nélkül. Ha ezt levertük, minden csatát elveszítettünk, ha megbecsüljük és kellőképen elkalmazzuk, akkor kezünkben van mintegy a jövő haladása. Szánkba adta ezt a keserű panaszt a tapasztalat, a manapság elharapódzó egymás elleni küzdelem. Egyesek úgy, mint csoportok azért járják a fórumokat, hogy csókjaikkal elárulják a munka emberét. Lebecsülik azt, akik szorgalmával értéket biztosított számára is. És ha ezeket az őrállókat ledoálják Sión falairól, vájjon kikkel akarják meghódítani a jövőt? Azokkal az ázsiai természetű emberekei, akiknek vallásuk merengés, munkájuk a semmitevés, akik úgy vigyáznak magukra, mint a himes tojásra, hogy össze ne törjenek. Persze, hogy ezeknek az embereknek semmi sem jó, a mi alkotó szervét képezi egyházi közéletünknek. Oka pedig abban található, hogy nem akarják és szándékosan nem akarják tudni, hogy a ref. egyház örökké küzdő, világot átformáló erővel bíró egyház, ez a világ világossága, az életnek sava. Itt csak az számíthat, aki az Istennek munaktársává szegődik. Előráncigálhatják egyesek a politikai húrokat, használhatják a diplomatái ravasz finomságot, ezzel a többször megcsufolt módszerrel csak ideig-óráig tarthatja fenn magát és egyházát, de előbb vagy utóbb elesik ha nincs benne krisztusi lélek. Suttogó szavak, tövisek hintése jelzi, hogy nem vagyunk mindnyájan a szeretet utján. Vannak hü sáfárai a magyar Sionnak, akik megérdemlik a több megbecsülést, a magasabb megtiszte- lést, ha ezt nem tesszük velük szemben, akkor helyzetünk az összetartozandóság egy bizonyos fokú gyengeségének a jele, ami egyházi szempontból ítélve aggodalmon vezethet, következésképen nagy tévedést jelenthet. Mert hiszen könnyű észrevennünk a munka emberét, akiket munkájukon, alkotásaikon keresztül mérhetünk meg, de valahogyan nehezen látjuk meg a nemtörődömség díszes katonáját. Pedig micsoda haszonnal járna az, ha már egyszer ezek is szóba kerülnének. A munka embere ellen titokban és nyilvánosan támadásokat tüzelnek, mig keveset hallunk azokról, a kik semmit sem tesznek. Nem bántja őket senki, nem törődik velük semmiféle gyűlés. Arra pedig gondolni se merjünk, hogy munkánk már befejezést nyert. Az építkezés, a terjeszkedés kora lehanyalott ugyan, de a meglevőt még jobban kiépíteni, a lelki élet megszilárdítását romolhatatlan fundamentomra helyezni, a nevelés ügyét, mely a legégetőbb kérdésekkel áll elénk tetőpontra emelni, szóval van munka, értékes munka, mely az egyéni törekvést próbára teszi, mert ehhez erős elhatározás, önálló gondolkozás kívántatik. Becsüljük meg tehát munkásainkat, hiszen eddig is munkájuknak monumentális eredményét látjuk. Gazdagon borítják a múlt történetét, a jelen mozzanatait munkájuk erőfeszítésének gigászi alkotásai. Mert az az egyház biztosítja magának a jövőt, amelyik fel tudja használni a biztos erőket, s amelyik meg is tudja becsülni munkásait.
