Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1928 (29. évfolyam, 1-50. szám)
1928-01-21 / 3. szám
3-ik szám. AMERIKAI MAGYAR REFORMÁTUSOK LAPJA 3-ik oldal GYERMEKEKNEK, Néhány gyermek és a legjobb gyermek- barát. II. Jairus leánya. Még csak 12 esztendős volt. De ott keleten 12 éves korukban nagyobbak, érettebbek a leányok, mint itt minálunk. Már-már “nagy-leányok”. Társai, akikkel együtt szokott odakinn, a réten játszani, dalolni, bokrétát kötni, szintén többnyire “nagy-leányok” voltak már. Volt köztük már mennyasszony is. Neki is beszéltek talán már mennyasszonyi ruháról, mirtuszkoszoruról.... De máskép történt .... * * * Most virágzik odakinn a szőlő és a po- magránát, balzsamos illatot lehel a mirha és az áloé, cipruslombok között napsugár játszadizik és gerlice hivogatja szerető párját; — de a királyfi főember, Jairus házának oszlopos 'csarnokaiba nem hatol most be a tavaszi illat, sem napsugár.... Lábujjhegyen jár mindenki az egész házban. A cselédek is csak suttogva beszélgetnek .... Odabenn, lefüggönyözött, szőnyeges szobában halállal vivődik Jairus leánya.... Forrón zi'hál a kislány melle; magas, emésztő láztól úgy tüzel az arca. Ijesztő rémképek bántják. Az édesanyja szelíden csititja feléje hajolva, meg-megujitja homlokán a jeges keszkenőt, aztán elmenekül egy-egy pillanatra, ráveti magát a heverő pamlagra és két keze közérejti kétségbeesett arcát. “Istenem, ne vedd el tőlem egyetlenemet!” Többet nem bir mondani. Ahogy csak valaha anya szeretni tudta gyermekét, úgy szerette ő az övét. Amit csak valaha anya megtett gyermekéért, azt megtette ő kányáért. Utolsó csöpp vérét odaadta volna, hogy megmentse gyermekét. Imádkozott, küzdött Istenével, hogy valahogy kikönyörögje tőle gyermeke életét, — de mintha a menny ércből lett volna, mintha imádságára nem volna felelet.... Egy valaki van még, akiben remélni lőhet. Hitte ő is, férje is, hogy a magasságos Isten prófétája az, a Názáreti Jézus. Csak megjönne, mig él még a gyermek! Izgatottan siet az ablakhoz, félretolva a függönyöket lesi, hogy nem jönnek-e még, néz mindig újra abba az irányba, •amelyben férje elment, hogy elhozza-e a Mestert. Aztán aggódva megy vissza leányához. Nem beszél már félre a kisleány. A rémképek elhagyták. Sokkal csendesebb most. S mindig csendesebb lesz.... Úgy érzi, hogy lenge, suhanó árnyak lebegnek körülötte, úgy érzi, angyalok azok, vagy játszótársai, hívogatják selymes, virágos 'rétre, koszorút kötni.... Nemsokára szolgát küld az édesanya férje elébe, hogy: “Ne fáraszd a Mester, leányod nincs már az élők sorában....” Fehér ruhába öltöztetik a leánykát, mirtusz-koszoruval, fátyollal diszitik, de nem lakodalomra.... Sirató asszonyok jönnek, ráncosképü anyókák és özvegyek; jajjal, panasszal, bánatos énekkel van teli Jairus palotája. Jönnek a leányka barátnői és zokogva távoznak aztán. S az édesanya? Sokat kell intézkednie, rendeznie, vendégeket hívni a halotti torra, lakomát készítenie, miért a temetés után vendégség következik. Pedig van-e olyan bánat, mint az anya bánata, mikor egyetlen gyermekét veszítette - el ? Es lett volna valaki, aki segíthetett vol na, aki megmenthette volna a drága kincset, — és az nem érkezett meg idejében ! Vad kétségbeesés az egyetlen, amit most érez. Most megérkezik haza férje és vele van — a Názáreti Jézus. Azt üzenték neki, hogy ne fáradjon, úgyis hiába minden; de ő mégis eljött. “Ne félj, csak higyj!” — ezt mondta Jairusnak. Eljött, mert Ő még most is tudott segíteni. Eljött Jairus házába, hogy visszaadja a gyermeket szü leinek. Hiszen Ő azért jöt a földre, hogy halál és bánat helyett örömet és életet adjon. “Ne sírjatok, nem halt meg, csak alszik!” Micsoda? Mit beszél? A sirató asszonyok gúnyosan nevetnek össze. Aztán, amint illik, folytatják jajgatásukat, gyász énekük mormolását. De nemsokára elhal ajkukon a siránkozó dal. Odabenn történt valami. Csak az apa, anya és három tanítvány ment be a Mesterrel. Ők nem mosolyogtak gúnyosan. Ők hitték, hogy a Mestert Isten küldte ide. És láttak — csodát. Látták, hogy a Mester odahajol a leány hófehér ágya fölé, megfogja jéghideg kezét, szól hozzá szerető, hivó hangon: Báránykám, kelj föl! S látták, hogy a leány arcába visszatér a vér, hogy felnyitja fekete szemét, fölül, fölkel, nyakába borul édesanyjának. Hol vagyok? Édesanyám, én azt hiszem, hogy én az égben voltam! El tudjátok-e képzelni, hogy hogyan érezte magát az édesanya, amint megint magához ölelhette gyermekét? Öröm és vigasság tért be a halottas házba. Gyászos zsolozsma és panaszos zokogás helyett most örömujjongás tölti be Jairus palotáját; a siratok és jajgatok elmenekültek, mint az éjjeli árnyak, mikor a nap sugaraival kerülnek szembe. Halotti tor helyébe ünnepi lakomára gyűlnek a vendégek. Most virágzik odakinn a szőlő és a po- magránát, balzsamos illatot lehel a mirha és az áloé—a királyfi főember, Jairus házának oszlopos csarnokaiba behatolt ismét a tavaszi illat és a napsugár! Názáreti Jézus, örömteli Mester, te öröm-üzenettel jöttél a földre, ahol te vagy, ott még a bánat is örömmé változik, ahova te térsz be, ott elveszti 'keserű fulánkját még a halál is! Térj be mi hozzánk is, Uram ! * * * Még egy szót a kicsinyekhez. Ki az •közületek, aki még nem volt sohasem szomorú? Akinek még nem fájt soha semmi ? Ki az közületek, aki még sohasem ment sírva édesanyjához? Próbáljátok meg, kicsikék, ezentúl, ha megint szomorúak lesztek, ha megint búsulni fogtok valamiért, hogy akkor azt ne csak édesanyátoknak meséljétek el, hanem meséljétek el a gyermekek legjobb barátjának, az Ur Jézusnak is. Meg fogjátok látni, hogy úgy lesz nálatok is, ahogy a Jairus házában volt; egyszerre csak eltűnik a szomorúság, mindjárt tudni fogtok megint “örülni, nevetni, apátoknak, anyátoknak örömet szerezni”. Elmúlik minden fájdalom E drága névre: Jézus Édes örömmel hallgatom A te nevedet: Jézus! Ella néni. HEGYI BESZÉD. Bizony mondom nektek, emberek: Nincs elég szeretet bennetek. Ha, mi van is, csak úgy félig az, Nem melegít, inkább fénylik az. C ,-.-■4/1 Bizony mondom nektek — halljátok: Botorok, csak egymást marjátok, Holott szivetekből vér csepeg, S ezer sebtől ég a telketek. Bizony mondom néktek, — nézzétek: Csak úgy tesztek, mintha élnétek. Holott örök gyilkos hajszába’ Kergetitek egymást halálba. Bizony mondom néktek, — lássátok: Önsirotok’ egyre ássátok, S önkezetek gyúrja a rögöt, Mely vádlón majd rátok dübörög. A nagy Halált félve-félitek, Kis éltetek mégse élitek..... — Nincs bennetek, bizony, emberek, Bölcseség se, nemhogy szeretet. Lampérth Géza. ^tzesseÍTelő^ ÉS SZEREZZEN UJ OLVASÓKAT A REFORMÁTUSOK LAPJÁNAK.
