Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1925 (26. évfolyam, 1-52. szám)
1925-10-03 / 40. szám
40-ik szám. AMERIKAI MAGYAR REFORMÁTUSOK LAPJA S-ik oldal MAGÁNOS VAGY CSALÁDOS LEGYEN-E A LELKEK PÁSZTORA Mostanában gyakran felütöm Giovanni Papini-nek, a világhírű olasz írónak csodálatos szépségű müvét a “Krisztus életét”, mely úgy látszik teljesen lenyűgözi a jelenkor világirodalmát. Tegnap este ép a következő sorokon akadt meg a szemem : “ A házasság az emberi természetnek és az élet folytatódásának tett engedmény (így! concession az angolban). Nem mindenki foghatja fel ezt az igét; nem mindenki képes tisztának, érintetlennek és magánosnak maradni, hanem csak azok, akiknek adatott.” Továbbá igy ir: “Mindannak, aki egész szerelmét valami nagy vállalkozásra -akarja fordítani, tisztaságra kell magát kárhoztatnia. Az ilyen nagy szolgálhatja az emberiséget és az egyént. Akinek valami nehéz küldetést kell végre hajtani, a mely minden erejét egészen a végső napig igénybe veszi, az nem kötheti le magát egy nőhöz. Házasság — egy más lénynek való odaadást jelent — a megváltónak azonban minden egyes lénynek kell odaadnia magát. Két lélek egysége nem elég neki — ez csak megnehezítené, ha ugyan lehetetlenné nem tenné a többi lelkekkel való egyesülést. Oly súlyosak a felelősségek, melyek egy élettárs kiválasztásával, a gyermekek születésével, az emberi nem nagy családjának közepette egy kis közösség megteremtésével járnak, hogy ezek naponkénti akadályt gördítenének végtelenül komolyabb vállalkozások elé. Az az ember, aki másokat vezérelni, másokat átalakítani akar, nem kötheti le magát egy egész életre egyetlenegy lényhez. Vagy feleségéhez, vagy küldetéséhez lesz hűtlen. Valamennyi testvérének túlságos szeretetéből, nem szeretheti nővéreinek egyikét csak. A hős magánosán jár. Egyedül valóság az ő büntetése és nagysága. Ő lemond a hitvesi szeretet gyönyöreiről, de a szivében minden ember iránt égő szeretet, az áldozatosság megfinomulásába gyülemlik fel, mely felülmúl minden földi örömet. Az ember hitestárs nélkül egyedül való, de szabad. Lelke közönséges és anyagi gondoktól háborittatlanul fel tud emelkedni magaslatokba, ő nem hiv életbe teste szerinti gyermekeket, de második születésre hozza szellemének gyermekeit.” Ahány mondat, annyi álokoskodás. A hány csillogó szó, annyi lidércfény, mely tévedésbe visz. Csodálatos, hogy olyan ragyogó és merész szellem mint Papini, annyira behódol itt is, mint könyve sok egyéb helyén annak a középkori felfogásnak, mely felett rég napirendre tért a haladó emberiség. Ez a felfogás két osztályra bontotta a társadalmat: az egyháziak és a világiak osztályára. Az egyik volt a kiválasztottak, a tökéletesek, az angyali életűek csoportja, első osztályú erkölcstannal; a másik volt a családos élet alantas utjain járók, akik számára “engedményül” adatott a házasság, második osztályú erkölcstannal (mintha bizony a házasság nem a paradicsom kert őstisztaságu isteni terve lenne). Persze hogy aztán a lelkek pásztora, a Krisztus papja csakis az első osztályba, a magános életűek rendjébe tartozhatott. Az igazság ezzel szemben, amelynek a reformáció mentett meg minket, ez: A katakombáknak a galileai rétekből illatos keresztyénsége nem tud semmit a papok külön rendiségéről. A római arénákon, melyek homokját a vértanuk meleg vére itatta, a presbiter, a lelkipásztor mellett ott áll a presbiteria is, a vértanú halálig hü papné. A korhadt római birodalmat feleséges papok vezetésével döntötte meg az ős-keresztyénség. A negyedik és ötödik század temetőiből fennmaradt régi sírkövek feliratai is családos lelkipásztorokról tanúskodnak. “Hic jacet piissima anima, Fulvia episcopa, deposita in pace” — itt nyugszik az istenfélő lélek, Fulvia püspökné, békében elhelyezve, olvasható még a hatodik századból is. Csak később mételyezte meg a keresztyénséget a keletről való test- gyülölő Manikeus tana, melyet Róma hatalmi szempontokból törvénnyé tett az ezredik év végén. Jézus evangéliuma nem tud ilyesmiről. “A szabadság számára váltott meg minket a Krisztus.” (Gál. 5:1.) Ki magánosán, ki családosán legeltetheti a Jézus bárányait. Mind a két ut jó lehet, ha lélektől van ihletve. A magános lelkész nagyobb szabadsággal, a szellemi élet nagy lehetőségeivel, de a természet megkerülésének ezer veszélyeivel dolgozhat Isten országán. A családos lelkész az emberségesebb élet rózsákkal és tövisekkel kirakott útjait járva .mélyebben érezhet együtt az emberiség nagy szivével, melynek minden lüktetését önéletén kitapasztalja. Családja sok egyéni önzéstől menti meg és ha a lelkek szeretetének tüzét buzgón éleszti, mindenkor élénken fog összekapcsolódni az emberiség nagy családjával is. Tény, hogy az emberiség legnagyobb jótevői, legdolgosabb előrevivői között több a családos, mint a magános ember. A családi szentélyben nevelődött mély együttérzésük a küzködő .szenvedő világgal. A családi tűzhely volt az az erőforrás, honnét az emberi haladásért vállalt nagy munkájukra elindultak. “Mindennek kiváltképen való ajándéka vagyon Istentől, némelyek igy, némelyek pedig amúgy” — üti a szöget fején Pál apostol. (1. Kor. 7:7) Magános életet él-e a lelkipásztor, vagy család veszi körül, ez egyéni hajlamain fordul meg, s nem érinti hivatásának mély áramát. Apostollá a lelkek pásztorát Isten dicsőségének tüzesszivü keresése és a halhatatlan lelkek mély szerelme teszi. Dr. CSÁKTORNYÁI ISTVÁN. VASÁRNAPI ISKOLAI LECKE. Október 11, 1925 Pál Korinthusban. Csel. 18:1-17. Aranyige: Ne félj, hanem szólj és ne hallgass, mert én veled vagyok. Csel. 18:9. HELY: Korinthus. IDŐ: 52 vagy 53-ik évben. FELOSZTÁS: Pál egyházat alapit Korinthusban. Téritői munkája a zsidók között. A pogá- nyok körében. Meggyőzi az ellenszegülőket. Pál megnyugtatja a keresztyéneket s elhagyja Ko- rinthust. Ismét egy fényes, ragyogó városba érkezett Pál apostol. Akármerre tekintett, az emberi kezek büszke alkotásait látta. Az épületek, szobrok, templomok, arany és más drága ékszerek csillogása tanúskodtak arról, hogy az emberek fényűzésben éltek. Arra igyekeztek, hogy a rideg kövekből az emberi gondolat maradandó kifejezését mintázzák ki, az arany drága köveket pedig magukra szedve különbeknek, nagyobbaknak tűnjenek fel. Pál apostol egyszerre látta, hogy az embereknek eme gyer- mekies cselekedete arra mutat, hogy az ember csakugyan több, nagyobb, fenségesebb akar lenni, csak azt nem tudja, hogy érheti el a tökéletességre vezető utat. Jön a lelki vezér. Közeleg Krisztus követe. Szavával egyszerre betölti a szivek vágyódását. A rideg szobrok helyett szemük elé állítja Krisztust. Pogány templomok helyébe oda vezeti az embert, mint a Szent' Léleknek élő templomát. A világi hatalmak fölibe helyezi az atya Istennek akaratát, hatalmát és szeretetét. És mikor mindezeket elvégezte, igy szólt: Most pedig válasszatok. Erre a kérdésre oda gyűl a nép vezetősége és felelnek, mert hiszen nem akarják a nép válaszát hallani sem. Tudják hogyha azok egyszer feltalálják az igazság fényét, ha egyszer ráléptek az igazi útra, akkor ők elvesztek. Mint Jézust a farizeusok üldözték, háborgatták, úgy Pál apostolt is üldözték, támadták a sötétségnek vezérei. A helyett, hogy örömmel fogadták volna az evangéliumot és vallomást tettek volna: “Hiszek, Uram! Légy segítségül az én hitetlenségemnek” — Pál apostolt itélőszék elé hurcolták. Hitetlenség, az élő Istentől való elszakadás okozta Pálnak a sok keserűséget. De sok köny- nyet fakaszt ez ma is a szemekből! Jön a gyermek, a fiatalember hazulról, szerető szivek imádsága kiséri, de ő többre becsüli a sötétséget a világosságnál, a Sátán szolgálatát az Isten szolgálatánál. Ez’ hitetlenség: ez hitetlen gonosz szív. Korinthus élvezet keresők, kik vesztitek az igazság képét, csak azért, hogy megelégedjetek a kényelem mosolyával, vigyázzatok: ez hitetlenség, ez elszakadás az élő erős Istentől. Végre az igazság győz. Pál apostol összegyűjti az evangélium virágait: a megtért lelkeket s mikor elég erősek voltak, elbúcsúzik tőlök, hogy másutt is szolgálja az ő Mesterét. (H. S.)
