Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1925 (26. évfolyam, 1-52. szám)
1925-09-12 / 37. szám
37-ik szám. AMERIKAI MAGYAR REFORMÁTUSOK LAPJA 7-ik oldal Afrika apostolának utolsó útja David Livingstone, a nagy angol hittérítő örök időkig egyik legnagyobb alakja marad a keresztyénségnek s kétségtelenül a legnagyobb hittérítő, aki az apostoli idők óta élt — értve alatt a pogány missziók hőseit. 1873 május elsején halt meg az apostol. Hosszú idő telt el azóta, de alakja csak nő az utódok szemében, minden esztendő elmúltával. Hétszáz mértföld hosszú volt az utolsó ut, amit Livingstone bennszülött embereivel megtett. Ez az ut azonban csak légvonalban volt hétszáz mértföld, a valóságban legalább háromszor olyan hosz- szu volt s teljes kilenc hónapig tartott, mig a vége felé értek. Április utolsó napján este, amikor sátrat ütöttek, Livingstone beirta naplójába az utolsó pár szavas bejegyzést, amelyben megemlíti, hogy jobban érzi magát. Zuhogott az eső s az apostoli férfiú magára maradt sátrában. Előtte a földre terített pokróc. Ez volt az ágya. Senki sem sejtette, hogy az éjszaka folyamán mi történt. Reggel, amikor az egyik benszülött fiú benézett a sátorba, hogy a mestert felébressze, látja, hogy Livingtone térdelő helyzetben, lehajtott fejjel ott van a földre terített takaró mellett. Halott volt. A bennszülöttek semmiféle siránkozása nem tudta többé életre kelteni. Afrika apostola elment, hogy elvegye életének jutalmát. Bennszülött kisérete a kétségbeesés szélén állott. Megérezték a felelősség súlyát, ami a mester váratlan halálával vállaikra nehezedett s úgy próbáltak elintézni mindent, hogy semmi gyanú sem férhessen hozzájuk. Azzal tisztában voltak, hogy bármilyen fáradságba is kerül, a holttestet nekik kell elvinni odáig, ahol az angal hatóságoknak átadhatják. Első gondjuk az volt tehát, hogy a holttestet a romlástól megoltalmazzák. S ezek a végtelenül egyszerű afrikai feketék meg is oldották feladatukat, még pedig tökéletesen .A nagy munkát csak a maguk módja szerint végezték el, aminthogy másképen nem is csinálhatták. Eltávolították a holttest belső részeit s azokat a nagy hittérítő szivével együtt, a legnagyobb tisztelettel eltemették egy fa alá. A fát nagyon gondosan megjelölték, hogy bármikor rá lehessen találni. Azután pedig teljes 14 napig szárították a holttestet az afrikai nap égető hevében. Mikor ez megvolt, a feladat nehezebb része csak akkor következett. A bennszülöttek ismerték Afrika lelkét s tudták, hogy a babonás feketék falvain lehetetlenség lesz a holttestet keresztül vinni. Fahánccsal, ágakkal burkolták tehát be a. testet, úgy hogy fatörzsnek látszott. Ez az egyszerű fogás teljes sikerrel járt. Egy helyen gyűlt csak meg a bajuk a bennszülötekkel. De mivel a dolgot előre megsejtették, egy bábut készítettek s mikor az illető falu népe azt követelte, hogy vigyék vissza, a bábut visz- sza is vitték egynéhányan, közben pedig a holttestet csendben, zavartalanul vitték tovább. így értek el hosszú hónapok múlva az első civilizáltabb helyre, ahol a nagy hittérítő holttestét át is adták az angol hatósági embereknek. Ott egy angol hajóra tették a testet. A hajó azonnal elindult és április közepén érkezett Angliába. Május elsejétől a következő év áprilisáig tartott Livingstone Dávid, Afrika legnagyobb apostolának utolsó földi útja. Mire a holttest Angliába ért, már akkor az egész világ gyászolta a nagy férfiút. A Westminster apátság sírboltjába csak az angol birodalom legnagyobb embereinek holtteste pihenhet. Pénz, befolyás, születés vagy rang ezt a kiváltságot nem vásárolhatja meg senki számára. Livingstonet, mint az angol nemzet egyik legnagyobb fiuát, Jézus alázatos és szelíd követőjét itt tették nyugalomra a legnagyobb tisztelet és gyászpompa kifejtésével, amire a hatalmas angol birodalom csak képes volt. Livingstone holtteste a Westminster apátságban pihen, szive pedig ma is ott porlad az afrikai sivatag egyik fája alatt, abban a földben, amelynek népéért élete legjavát, minden munkáját, szive minden dobbanását adta. Vannak csodák ma is. Ameddig ilyen emberek élni fognak a földön (pedig ma is élnek sokan) — addig senki sem kétel- kedhetik abban, hogy a Jézus evangéliuma valamikor mégis csak meghódítja a világot s benne az emberek szivét. Számtalan olyan vallás van a világon, amelyben az emberek keresik az Istent. De olyan vallás, amelyben Isten keresi az embert, csak egyetlen egy van: Jézus vallása. Az az ember, aki nem tud megbocsátani felebarátjának, olyan hidat rombol össze, amelyen valamikor neki is keresz- , tül kell mennie. FIZESSEN elő és szerezzen uj olvasókat a Reformátusok Lapjának Christian Endeavor Society. Az élet aratása: Mi légyen az? Gál. 6:7-10 Példa. 11:17120. 2. Kor. 5-10. Jézus példázata a magvetőről, az aratóról úgy cseng fülünkbe, mintha csak tegnap mondotta volna el mi nekünk és nem a tanitvá- nyoknak. Hiszen a természet megismételi e példabeszédet szemünk láttára. Látjuk a vetést. Látjuk az aratást. Ha ezek nem történnének, az emberi műveltség, tudomány mind csak egy mulékony felhőt vonna az emberiség egére, mert a vetés és aratás nélkül, nem volna élő kifejezése az isteni munkálkodásnak. Az aratás törvénye egyetemes. És a mi életünkben ismételve látjuk azt, a mi a természetben végbe megy. A miképen aratás nélkül nem záródik be egy esztendő sem, legyen az szűk vagy bőséges, mert eljön, meghozza azt az aratás Ura, — úgy történik a lelki világban is. A mit vet az ember, azt aratja is. A földmives nem várhat más vetéséből, mint a mit vetett. A gyümölcstermelő is előre tudja melyik fa, milyen gyümölcsöt fog teremni. Miért van az, hogy az emberek mégis másféle aratást várnak? Nem a vetés szerint Ítélik meg az aratás lehetőségét. Pedig a gondolat, az elejtett szó, vagy a cselekedet, mind-mind egy ma- gocska, amelyből kikel valami, megnő, aztán kész az aratás. Ugy-e, micsoda hibás gondolat az, ha mindig csak a vetést figyeljük meg, az aratást pedig mellőzük? Vagyis sokan azt nézik, hogy más mit csinál, aztán ők is utánozzák, anélkül, hogy a következményekre, — az aratásra gondolni is mernének. Nem akkor aratunk, amikor vetünk. A földmives elvetette a búza szemeket s aztán türelmesen várta az aratást. Időközben gondját viselni a veteményének. A mi életünkben is azonképen történik, csakhogy mi nem vagyunk elég türelmesek várni a természetes fejlődésre, és nem viseljük gondját szivünk és lelkünk veteményének. Többet akarunk aratni, mint a mennyit vetettünk. Egy magvető sem elégednék meg az aratással, hacsak az elvetett magot nyerné vissza a földtől. Valahol hibának, bajnak kell lenni, ha ilyen szűkén fizet az aratás. Csodálatos dolog, hogy az emberek félnek több jót tenni, nagyobb önfeládozást teljesiteni, jobban szeretni, erősebben hinni, többet remélni, — mert azt hiszik elfogy mindez bennük, aztán üres marad az élet. A mezők aratása pedig arra tanít, hogy a mag a fejlődés folyamán az aratásig megsokszorozódott. így van az lelki életünk mezején is: minden jó és nemes tett, sokszoros erővel tör előre dús virágaival s gyümölcseivel sokszorosan gazdagítja életünket. Az ifjúsági élet, a szép tavaszi magvetés ideje. Vessünk tiszta, egészséges, jó magot, hogy dúsgazdag aratást várhassunk a jövőben. “Amit vet az ember azt aratandja is. Mert aki vet az ő testének, a testből arat veszedelmet; aki vet a lelkének, a lélekből arat örök életet.” (H. S.) Ha tudod, hogy MINDENT Istentől kaptál, nem tartod-e igazságosnak, hogy VALAMIT vissza is adj belőle Istennek ? T Keresztyén ifjak társasága.
