Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1925 (26. évfolyam, 1-52. szám)
1925-06-13 / 24. szám
24-ik szám AMERIKAI MAGYAR REFORMÁTUSOK LAPJA 3. oldal A ZENE Hogy a világ titkának a lényegéhez a zenének valamelyes köze van, azt kezdettől fogva minden koroknak nagy gondolkozói sejtették. A görög filozófia hajnalán beszélt valaki arról, hogy a világ lényege a szám — és a szám a némává lett zene. Ha valaha, megoldódik, fölséges szimfónia és csodálatos értelem támad belőle. Látom, álmodozók arról, hogy a csillagvilágok nem egyebek, mint zengő szféráknak a zenéi és hogy a csillagnak a fénye az a számnak, ami a zenéje a beszéd a fülnek. Egy nagy német filozófus beszélt arról, hogy a világ lényegét, a titkot, az önmagát mardosó sötét értelem és fájó akarat előtt semmi sem tudja olyan közvetlen önnönmagától értetődően megszólaltatni, mint a zene, mely nem keres képeket, szimbólumokat, túl van az eszméken, a fogalmakon, a szónak a világán; a zene a világ lényege, örök valójuk nyelven zendül meg benne és szól a szivünkhöz. Ezért is mondatott, hogy minden zenében valami csodálatos és ismeretlen fájdalom van, amelyben mégis lényünknek eltagadhatatlan és elutasithat- lan alapérzéseire ismerünk. Testvéreim! Ilyenforma mélységek felett járt a zsoltáriró is, amikor azt mond" ta: Ének volt reám nézve minden parancsolatod az én bujdosásomnak a házában. Előttünk áll egy kép: mérhetetlen nagy sivatagon egy magányos kunyhó, vagy egy roskadozó ház. A zarándok, ki már olyan régen utón van, hogy azt sem tudja, honnan indult el és azt sem, hova megy, estére megérkezik és betér ennek fedele alá. Micsoda árvaság fogja el ebben a kunyhóban! A pusztának nagy, örök csendessége reánehezül a lélekre, sehol semmi zaj, távolról egy sakál üvölt, vagy pedig egy elkésett pusztai madár húz haza az alkonyi égben; egyebekben pedig gondol elhagya- tottságára, árvaságára, szomorúságára, gondol arra, hogy mennyire prédájául van dobva ismeretlen, reá leselkedő veszélyeknek. És akkor megtörténik vele az a csoda, hogy a csend egyszerre zengeni kezd és szimfóniává válik. Beszélni kezd a hallgató puszta és ének lesz reá nézve, ami elhagyatottságá- ban szivében él. Ebben a nagy magányosságban is megérzi az Isten közellétét, eltelik azzal az óriás melódiával, amit a kö- zelvaló és a reánk ható Isten gyakorol a lelkünkre. Föltekint a csillagos égre, micsoda aranynyáj az, ki hozta azt elé, ki legelteti, ki terelgeti; a csillagfény mintegy édes pásztortilinkó szűrődik be a leikébe. Nagy elhagyatottságában tele lesz körülötte minden, lelkének édes, titkos valóságos társával és már nincs egyedül, ott ring a lelke az Atya karján és érzi azt, hogy ennek a hatalmas teremtő Istennek a tekintete, szándéka, érzései, akarása, tanácsa mind-mind érette van, s valami ujjongó, édes melódia tölti el szivét, bele- zendül ő maga az egész világba, az egész világ őbenne zeng: Ének énreám nézve a Te parancsolatod a bujdosásnak a hajnalán. .Van a zenének egy másik, mélyebb jelentése is. Tudjuk azt, ha néha el is felejtjük, hogy ezt a világot Isten harmóniára teremtette, szépnek, jónak, boldognak, összhangzatosnak tervezte és alkotta; de tudjuk azt is, hogy ez a világ megromlott, összhangja összezavarodott, boldogsága elröppent, szépsége letörlődött, tökéletessége csonkává vált, szánalmas, szomorú rommá vált a világ s akkor a zenében egy édes emlékezés bukkan fel a lelkűnkben. Egy édes emlék arra, hogy valaha tökéletes volt a világ, hogy szép volt, hogy harmonikus volt, hogy akadálytalan volt a lelkeknek magukközlése közvetlenül. A zene az emberiség legszebb, legédesebb emléke. Felejthetetlen alap és jel az örökkévalóságba, a tökéletesedés felé. A zene édes emlék, a zene édes reménység. Mi tudjuk azt, hogy Isten nem fogja a világot romban hagyni, torz állapotban, megtörtén; Isten győzni fog, harmóniát teremt; most átmeneti időben vagyunk, küzd az ő világával, mint ahogy a melódia küzd az ellene támadó hangokkal. Te- feléd hangzik a győzedelmes finálé, amiben feloldódik az Isten teremtett világának nagy szimfóniája. Erről hiszem, hogy az Isten ezt mindig hallja, és erről hiszem, hogy minden reménység onnan fakad, hogy valami a lelkűnkbe csapódik ebből a győzelmes fináléból. A zene az emberiség legédesebb álma. Gondoltatok-e testvéreim arra, hogy a zene milyen építő, milyen nevelő, milyen civilizatórikus hatalom. Régi mithoszok beszélnek arról, hogy Árion' a maga lantjával megszelídítette a tenger szörnyét; egy mithológikus dalnok énekére megju- hászkodtak a vadállatok és van egy kedves kép, hogy Orpheus meghatotta lantjával a köveket, és összeállottak, hogy elénk adják a százkapus Thébét. A zene egy nagy szenvedő hatalom. Egy orcheszterben annyi meg annyi hangszer, annyi egyéniség, vágy, programra, akarat, érzés van, és a zene hogyan alkalmazkodik egy művész gondolatához és a karmester pálcájához. A zenével Isten lelkeket toboroz, von össze, történelmet ir, népek lelkét vezérli, csodákat tesz. Kürtzengésre omlottak le Jerikó falai és kiűzhették az utolsó kurucot is, de amig a tárogatóra hallgattak a kesergők, a Rákóczi lelke szétoszolva itt élt nemzedékeken keresztül. Ezért volt nagyjelentőségű ténye a reformációnak az, hogy az éneket a gyülekezet ajkára adta. Addig a lithurgusok énekelték, respondeáltak egymásnak, kántor és a lelkész. A reformációban megzen- diil a népnek a lelke. Terjedt az ének, zengő népek lettek, akiknek a lelke a daliban összeforrt. Lehet-e a németet anélkül elképzelni, hogy: Erős várunk nekünk az Isten.... ne érezné lüktetni a lelkében; lehet-e pres- biteriánus atyákat, akik Amerika északi részein uj kultúrát teremtettek, anélkül elképzelni, hogy ne halljuk fülünkbe csapódni az ő zsoltáraikat, énekeiket.... Ezért olyan fontos, hogy a gyülekezetek, éneklő gyülekezetek legyenek. Ne legyen református templomban egyetlenegy ember sem, aki nem énekel, mert az azt jelenti, hogy kilép a szolidaritásból. Én Erdélyben láttam meghaló gyülekezeteket és tudom, hogy először a zsoltár fagyott meg, azután az imádság hullott le, végül a magyar szó halt meg örökre. Olyan szépek a mi énekeink, zsoltáraink ! A szövegeikben van valami régi darabosság, valami ódon, tüzes magyarság, valami zordon szépség, amelyik kálvinista eleinkhez méltó volt. De benne van a melódiájában a magyar népnek a lelke is. Zsoltáréneklő nemzetek és gyülekezetek, egyházak virulnak. Amikor megszűnnék a magyar reformátusság énekelni a maga ősi zsoltárait, vége volna. Azok a zsoltárok, amelyeket atyáink vérpadra lépve, börtönökben és gályákon énekeltek, azok olyan szent ajándékok, amelyekről meg nem feledkezhetünk. Goudimel gyűjtötte össze és jórészét szerzetté. Ő volt a nagy Palesztinának is tanítómestere. A szent Bertalan éjszakáján megölték. Ne mondja nekünk senki, hogy a magyar kál- vinizmus zenéje és éneke hézagos, mert egy nagy theológus szerint, nem hibáztathatja az erdőt az, aki megölte benne a csalogányt. A zsoltárének egy hitvallás, a zsoltárének a legboldogabb,leggazdagabb imádság. Amig énekelni tud itt valaki, addig a lelkét nem ejti meg itt a sátán, addig megfürdik, addig meggyógyul, tud Istennek valamit mondani, úgy van, mint a néma gyerek, aki feljajdul és beszélni kezd, amikor életétől akarják megfosztani. Az ének a legbensőbb húr. Van egy kép, amelyik azt ábrázolja, hogy szent Cecilia, aki játszott az orgonáján, egyszer meghallotta, hogy orgonájának hangjára visszahangzott az angyalok zenéje és eltörte orgonáját, hogy csupán arra hallgasson. Nem! Mikor a szivünkbe hatol Istennek beszéde, kijelentése, az
