Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1925 (26. évfolyam, 1-52. szám)

1925-03-28 / 13. szám

13-ik szám AMERIKAI MAGYAR REFORMÁTUSOK LAPJA

11 oldal

A BEFEJEZETLEN LEVÉL

S mindezt miért kapta?.... Talán sok jót tett? Talán megszolgálta üdvösségét? Hisz semmit sem tehetett, oda volt szögezve a keresztre.

Mit tett hát? Hitt, azt amit Isten felkínál, elfogadta. Elfogadta az üdvösséget. Ingyen, kegyelemből kapta!

A legnagyobb tévedés azt hinni, hogy az üdvösséget az ember szerzi meg, ö harcolja ki. Az üdvösség már készen van. Csak el kell fogadni. Isten hiv: “aki szomjuhozik jöjjön el, aki akarja.... vegyen ingyen!” “Aki én hozzám jő, semmiképen el nem vetem! ’ ’

Jöjj hát, fogadd el a bünbocsánatot, fogadd el az üdvösséget s aztán azt, hogy csakugyan a menny örököse, Isten gyermeke vagy, mutasd meg szent, tiszta és szeretettel telt életeddel.

“Hányszor akartam...., de te nem akartad!” Akarod-e testvérem? Akarod e lelked tisztaságát, békességét? Akarsz- e bemenni a gyöngy kapukon? Akarsz-e ott lenni, ahol ő van? Akarod-e Őt látni szemtől szembe ?.... Akkor imádkozz: “Uram, emlékezzél meg én rólam, mikor élj ősz a te országodban.”

I M A.

Megváltó Jézusom! a latorral együtt kiáltok hozzád: “emlékezzél meg én rólam!” Emlékezzél meg egész földi életemen át, vezess kézenfogva. Emlékeztess törvényeidre, hivatásomra. Emlékezzél meg én rólam halálom órájában s vigy be az egek egébe, imá- dásod szent helyébe.

Emlékezzél meg szeretteimről. Mint a madár kis fiára ráborítja szárnyait, úgy fedezd be Te is őket, szereteted, gondviselésed szárnyaival.

Uram! Emlékezzél meg mi rólunk, jól tudod, mily gyarlók vagyunk. Kiket megváltottál véreddel, Ur Isten, kérünk, ne hagyd el! Ámen.

ÚJLAKI FERENC.

MUNKATÁRSAINK

Lapunk mai számába a következő munkatársaink írtak:

Czeglédy Sándor, győri református lelkész, tatai egyhm. esperes:

Az Isten szentsége.

Tóth Sándor, a lancasteri faiskola magyar tanára:

Az első német tanszék amerikai főiskolában.

Azary János, daytoni, 0., ref. lelkész:

Árvák! Törődik-e veletek a társadalom? Bogár Lajos, toledoi, O., ref. lelkész:

Bel és külmisszió.

Horváth Sámuel, homestead-i, Pa., ref. lelkész: A szentlélek kitöltetése. (Vasárnapi iskola.)

Újlaki Ferenc, lorain-i, 0., ref. lelkész:

Uram! Emlékezzél meg én rólam!

Hankó M. Gyula, columbusi, O., ref. lelkész: Tudakozzátok az írásokat.

Fekete András, bloomfieldi theologus:

A befejezetlen levél.

II. JÁN.—12.

Kr. u. 68-ban, amikor Néró császár meghalt, megkönnyebülve lélegzett fel a világ. A tömlöcök ajtajai megnyíltak és a lehulló láncok csörgését meghallotta az egész birodalom. Egy öreg ember, néhány évi bujdosása után visszatért Kisázsiából. Ez az ember János apostol volt. — Most már hová menjen? Kapernaum felé nézett, de otthona romokban hever. Atyja már halott, testvére, Jakab, Herodes kardjától öletett meg. Jeruzsálem felé nézett, de ott már sötét az ég. Titus most vette be a várost. Hová menjen? Efézus- ba ment, hol egy kis keresztyén társaságban élt, mely a Diana templom árnyékában imádta az Istent, s hol utolsó napjait is töltötte.

János apostol száz éven felül volt, mikor meghalt. Öregségében széken vitték fel a templomba, hol reszkető kezeit felemelvén, mondá: “Kedves gyermekeim, szeressétek egymást!” Utolsó éveiben körutat tett és meglátogatta az egyházakat Kis-Ázsiában. Egyik utján, rég ismert barátjának a gyermekeivel találkozott és látta, hogy a sok kisértés között is keresztyén életet éltek. Nem tudta megállani, hogy édes anyjuknak ne Írjon egy köszönő levelet. Ez az ő második levele, amelyet eképen címezett: “A kiválasztott asszonynak.”

Nem könnyű dolog volt ennek az öreg embernek írni. A szemei be voltak esve, kezei reszkedtek. Nagy nehezen irta le a szavakat. “Kegyelem, irgalom, békesség legyen veletek az Atya Istentől és az Ur Jézus Krisztustól, az Atyának Fiától, igazsággal és szeretettel.” Ez után jön köszöneté. “Felettébb örültem, hogy olyanokat találtam gyermekeid között, a kik igazságban járnak.” S akkor az intés viszonos szeretetre. “Mert sok hitető jött a világra, akik nem vallják Jézust testben megjelent Krisztusnak. Ez a hitetős és az Antikrisztus. Ki félrelép és nem marad meg a Krisztus tudománya mellett, annak egynek sincs Istene. Ha valaki elmegy hozzátok és nem ezt a tudományt viszi, ne fogadjátok be azt a házba és azt ne köszöntsétek.” S itt a levél hirtelen megszakad. A kezei már tulmerevedettek és reszketők, a szemei pediglen túl homályosak. így fejezé be levelét. “Sok Írni valóm volna néktek, de nem akarom papirossal és tintával, hanem reményiem, hogy elmegyek hozzátok és szemtől szembe beszélhetünk egymással, hogy örömünk teljes legyen.”

Ez a levél majdnem olyan, mint maga az élet. Mi az élet? Egy rövid levél, örökkévaló utóirattal. Egy álom, egy to- vaszálló sas, buborék a vizen, egy sebesen úszó hajó. Nem kell nekünk nád, pálca, vagy vonalzó, hogy megmérjük napjainkat, vagy számtani tudomány, hogy azokat megszámláljuk. Tudjuk, hogy rövid ideig vagyunk itt.

Érdemes-e élni ezt az életet? Azt mondom, hogy nem, ha időnk csak annyi, a mennyit itt töltünk. Ha a halál mindent bevégez, akkor könnyen meg lehet érteni sok ember halálát. Miért szenvedjen oly hosszú ideig itt az ember, ha a halál minden fájdalmat megszakít? Mennél hamarabb kész, annál hamarabb nyugszik.

De a halállal nem végződik be minden. Az a rövid idő, a mit itt töltünk és életnek nevezünk, nem más, mint egy végtelen megpróbáltatás előkészítése, azért nincs befejezve. A nagy templom lépcsőit járjuk, terheinket magunkkal cipelve. Elfáraszt, mig a küszöbhöz érünk. Az ajtó megnyílik s egy jó angyal, kit mi a rémület királyának neveztünk, mondja: “Menjetek be és kezdjetek élni.” A stílust kiejtjük reszkető kezünkből, felesavarjuk az irattekercset s megyünk előre, mig egyszer csak szembetaláljuk magunkat az Örökkévalósággal.

Bizony sok dolog van, a mit nem lehet tollal papírra vetni. Egyszer egy paptól azt kérdezték hívei, hogy miért nem nyomatja ki prédikációit? “Lehetetlen, — mondá; — életet nem lehet hideg betűkbe önteni.” Életünk itt olyan, mint a levélírás, ideiglenes eszköz. Legnemesebb gondolataink, céljaink várják teljes kifejezésüket, az örökkévalóságot, mikor megállunk az örök igazság Istene előtt.

A tudás is korlátok közé van szorítva. Itt van egy kő, összetörjük és taglaljuk, megismerjük alkotó részeit és látjuk, hogy különböző anyagokból van formálva és különböző erőknek az eredménye, a melyek meghatározott törvények szerint működnek. Ennél többet papírra nem Írhatunk. Több van mögötte, de a függöny leesik rémületünkre. Ezt a tudományt geológiának nevezzük.

A jászol mellett állunk és a gyermek szemébe nézünk. Hangokat hallunk: — “Itt van Istennek Fia.” Mit írjunk? És minden versengés nélkül nagy a kegyességnek eme titka, Isten, Fia által megjelent testben, megismertetett lélekben, megláttatott az angyaloktól, liirdettetett a pogányok közt s felvittetett a dicsőségbe.” Többet nem tudunk; újra leesik a függöny s ez a teológia tudománya.

Hittel fejtjük meg a kő csodáját s a törvény megett látjuk a törvényadót. Hittel emeljük fel a függönyt, mely éltünket a kijelentéstől elkülöníti s szemközt állunk a törvényadóval. Hittel nézzük a