Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1925 (26. évfolyam, 1-52. szám)

1925-03-28 / 13. szám

6. oldal AMERIKAI MAGYAR REFORMÁTUSOK LAPJA

r "-----CSALÁDI ÉLET

ÁRVÁK! TÖRÖDIK-E VÉLETEK ELÉGGÉ A TÁRSADALOM?

_________>

“Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben....”

Ha az Úri Ima eme bevezető sorainak az értelmét kellően kifejezésre juttatnák az emberek a gyakorlati életben, úgy nem kellene foglalkoznunk ezzel a kérdéssel: Árvák! Törődik-e véletek eléggé a társadalom? Mert nem elég ám azt mondanunk, hogy az a “Mi Atyánk” édesatyja az árváknak is, hanem tudnunk kell azt is, hogy általa testvérei vagyunk egymásnak és igy kötelességünk egymásról gondoskodnunk és egymás terhét is hordoznunk.

Egy árvaházat látogatott meg egyszer egy jóhirü lelkész. Az árvák az intézet iskola termében fogadták a látogatót. “Ez tehát az árvaház, amelyről oly sok jót hallottam”, mondotta a lelkész. “S ha most én azt kérdezném tőletek, hogy van-e édesapátok vagy édesanyátok, ti bizonyára azt felelnétek, hogy nincsen.”

“Igenis, tiszteletes bácsi, igenis!” — felelték a kicsinyek.

“Hányán is mondjátok hát, hogy nincsen atyátok? Tartsátok fel a kezeteket.” Erre, mint egy sürü erdő, úgy nyúltak fölfelé a kis kezek. “Ti tehát azt tartjátok, hogy nincsen atyátok”.

“Igenis, úgy van, nekünk nincsen apánk, sem anyánk; mi árvák vagyunk.” hangzott a felelet innen is, onnan is.

“Várjatok csak, kedves gyermekeim! Tudjátok ti az Úri Imát? Hadd halljam csak, el tudnátok-é azt mondani?” Erre imára kulcsolódott össze valamennyi kéz és felhangzott az ártatlan ajkakon :

“Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben...”

“Megálljatok csak, gyermekek,” — szólalt meg a lelkész, — “vájjon jól kezdtétek-e el azt az imát? Kezdjétek el csak újra.” És hangzott az ima:

“Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben. ..”

“Jól van, gyermekeim, és most üljetek le. Hogyan is kezdtétek az imát? Mi Atyánk... ? Akkor hát mégis van Atyátok, még pedig szerető, jó, gazdag Atyátok. Tudjátok-e ti azt, hogy Övé a világnak minden aranya; Övé az egész világ és Ő mindent megadhat nektek és meg is adja mindazt, a mi a ti javatokra szolgál? Mert Ő jó, mert szeret titeket. És ez a ti mennyei Atyátok a jószivü embereket bizta meg azzal, hogy az ő gazdagságából nektek is adjanak és igy rólatok is gondoskodjanak.”

De úgy van-e ez valóban? azok a “jó emberek,” a kiket az Isten minden jóval megadományozott, vájjon hűséges sáfárai-e az Isten adományainak? Juttatnak-e vagyonukból az árváknak aránylag véve annyit, a mennyit más kevésbbé értékes dolgokra költenek? Felkarolja-e elég komolyan a társadalom az árvák ügyét? De hadd beszéljenek a különféle statisztikai kimutatások. Mert még azt találná valaki a szemünkre vetni, a mit egy gazdag üzletnek tulajdonosa mondott a közelmúltban: “Nagyon sokat költünk a szegények enyhítésére és felsegélyezésére. Ezt nem bírjuk tovább...”

Az Egyesült Államok kormányának kimutatása szerint harminchárom millió dollárt költöttek el az emberek egy év alatt csupán csak: “peanuts”-ra. Harminchárom milliót “ peanuts ”-ra! Holott csaknem hihetetlen nagy összegnek tartottuk azt a tízezer dollárt, a mit az árvák életének megmentésére adtak a jó- lelkü adakozók. De hát a peanutsra nagy szükség van ám itt Amerikában! Eledelszámba megy az. Egyes egyetemek nézete szerint a peanutból sajtolt vaj az élet szükségleteihez tartozik. Már pedig, ha egy egyetem mondja ezt, akkor annak igaznak kell lennie és ellene apellálni nem lehet.

De jeriink tovább. Az elmúlt évben csak százhatvanezer munkás kellett ahhoz, hogy a férfiak gomblyukába, a hölgyek kebelére és a bankettek asztalaira váló virágokkal elégítsék ki a virágházak az emberi hiúságot. Hát azt meg ki tudná kiszámítani, hogy mennyi pénzt adtak ki magáért a virágért!? Azt a kérdést pedig, hogy miért kell ma egy tucat rózsáért oly rettenetes nagy árt fizetni, egy virágárus azzal okolta meg, hogy rettenetes nagy ára van a szénnek is. És ha most már választani kellene az árva és a virág között, vájjon hányán volnának, kik a porlepte, vérzőlábu, kiéhezett és lerongyolódott árvát választanák és vennék gondjaikba a hóditó illatú, gyönyörű rózsa helyett? Pedig egy tucat rózsa sokkal többe kerül, mint egy árva gyermeknek egy egész havi ellátása. De hát a virágot nélkülözni nem lehet; mig az árvát eltartja az Isten.

Tizenhat millió dollárt adtak ki papírból csinált művirágért, a minek sem illata, sem élete nincsen; legfeljebb rikító színe van. Arról meg már igazán nem tehet senki, hogy ebben a szajha

életben oly nagy szükségünk van a rikító színekre is. Azzal persze minek is törődnénk, hogy annak az árva gyermeknek az arca olyan sápadt, olyan színtelen! Pedig egy kis több jószívűséggel és nagyobb áldozatkészséggel ezt az arcot lehetne ám igazán piros színűvé varázsolni annyira, hogy lélekemelő, isteni illata volna, nem olyan, mint a virágé. Igen: azt sem szabad ám elfelednünk, hogy Amerikában a művirágnak is van illata. Ezt megint azokból az illatszerekből nyeri, a mikért az elmúlt esztendőn ötven millió dollárt pocsékoltak el a bécsi rongyok kezelői. A városi romlott levegőben ez is nélkülözhetetlen. Kinek is jutna eszébe, hogy árvák is léteznek valahol?

De ez még nem minden. Fényképekre is kell gondolnunk. Ezekben a “nehéz” időkben is le kell magunkat fény- képeltetnünk. A fényképelőknek is él- niök kell talán! És illik, hogy barátainkat, ismerőseinket megtiszteljük egy- egy “pikcsével,” különben elfelejtik a nevünket. És ezek a pikcsék csak száztizenöt millió dollárba kerültek egy rövid esztendő alatt. De ha eme számok mellett megelevenedik lelki szemeink előtt a sok árvának elasszott arca, meggörnyedt teste, akkor más “ pikcsék ”- ről és aránylag véve nagyon csekély, elenyésző összegről fog szólni a szomorú nóta, a természet fényképelésének megrázó története és a társadalom humanitása. Gondoljuk csak el, hogy a fenti összeggel milyen fenséges képet lehetne előállítani a szegény éhező árvákból egy rövid évi gondos nevelés által!? S hány otthonnak lehetne aztán az ilyen kép a legkedvesebb, legbecsesebb ékessége? Hány üres szivet töltene meg mennyei érzéssel ennek a képnek a látása?

A felesleges ruházatra kidobott pénzt itt nem is említjük. Ehelyett csak a legegyszerűbb és legkönnyebb dolgot hozzuk fel. Női kalapokra való toliakra tizenhat millió dollárt költött ez az ország egy év alatt. Szó sincs róla, a toliakra is szükség van különösen ott, a hol a lelki erényekkel nem tudják a nők magukat kedvessé tenni és a férfiak szivét, de még inkább figyelmét magukra irányi t- tatni. A legszebb toll azonban, melyet ez a nemzet kalapja mellé tett az elmúlt évben, mégis csak az a tiz millió dollár volt, melyet a gyermekek életének a megmentésére Európába és Keletre küldött.

De a mindennapi élet szükségleteinek más nemével is számolnunk kell, a me-