Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1924 (25. évfolyam, 1-38. szám)

1924-08-23 / 34. szám

1

4 AMERIKAI MAGYAR REFORMÁTUSOK LAPJA.

A káromkodó magyar.

(Folytatás a múlt heti számból.)

Két dolgot kell hangsúlyoznunk mindenekfelett.

1. A káromkodás nem valami kizárólagos magyar jelenség abban az értelemben, minthogyha más népeknél ez nem lenne meg. Éppen az a tapasztalat, akár milyen szomorú legyen is egyetemes keresztyén szempontból vagy különlegesen lesújtó mireánk, magyarokra nézve, hogy oly nagy mértékben előfordul nálunk, hogy szinte nem egy külföldi ezt kénytelen megtanulni legelőször is zengzetes magyar nyelvünkből — mégis a káromkodásnak bizonyos tekintetben minden népnél meglevő általános volta bizonyság arra, hogy ez nálunk is gyógyítható, mert az eszköz ugyanaz az egész világon.

2. Csak tudatlanság és szántszándékos rosszakarat nevezheti a káromkodást speciális kálvinista magyar bűnnek, minthogyha a másvallásuaknál ez nem fordulna elő. Hogy más egyházak vagy felekezetek erőteljesebben lépnek fel ellene, ez még nem mutatja azt, hogy a református egyháznak vagy általában véve a református embernek szemet kell hunynia és nem keli komolyan vennie a káromló beszédet. Sőt éppen a kál- vinizmus szelleméből kifolyólag irtózatos bűn a káromkodás az írás tanítása alapján, mert sehol sem ragyog fel oly hatalmasan a más felekezeteknél Isten szentsége s az Ő nevének megszentelése, mint éppen a kálviniz- musban. Aki történelmi bizonyosságot is akar, az gondoljon azokra a népekre általában véve, ahol virágzott a kálvinizmus a történelem folyamán, amikor éppen a református emberek híresek voltak mindenütt Isten nevének megszenteléséről. Vagy hasonlítsuk össze még a jelenben is a holland (ref.) irodalmat a francia (kath.) irodalommal.

Mi hát a teendőnk? Újra fenn kell ragyogtatnunk kálvinista magyar népünk előtt az élő Isten szentségét és méltóságát az írások szerint, újra meg kell taníts nunk népünket az igaz Isten ismeretére hitvallásunk értelmében és oda kell nevelnünk minden magyar református embert, hogy örömmel és hálás szívvel tegyen vallást mindenkor a Szentháromság egy örök és igát Isten mellett és sohse vegye ajkára méltatlanul vagy becsmérelve az ő szent nevét. Avagy mit szólna az a Kis Péter vagy Nagy Pál, ha az ő nevét becsmérlő éi megvető szavakkal illetné valaki a község előtt?! Nem lépne-e föl azonnal önérzetesen és tiltakozna a gyalázat ellen, mert az a név az övé s aki az ő nevét gyalázza, az őt magát gyalázza. Mennyivel inkább irtózatos bűn tehát Isten szent nevének gyalázása, amikor őt magát gyalázzuk megvető és káromló szavainkkal?!

És annál szomorúbb a káromkodás bűne, hogy nem mondhatjuk azt, hogy csak a falusi kanász káromkodik: mert ott van az a “finomabb” körökben ia. Nagyon jól tudjuk azt is, hogy paragrafusokkal és törvényekkel nem küzdhetünk ellene sikeresen. De azért mindnyájunknak fel kell lépnünk a magunk körében

és küzdenünk kell e rettenetes bűn ellen, hogy még tovább ne terjedjen. Mert Isten maga akarja, hogy ismerjük őt, éppen azért jelentette ki Magát. Nem fogom többé káromolni azt az Istent, Akit igazán megismertem. S megismerhetem-e őt jobban, szentebbnek, tökéletesebbnek, mint éppen református egyházunk tanítása szerint ?

Nagy bűn-e tehát Isten nevének káromlása? “Bizonyára felette nagy bűn, mert nincs is nagyobb bűn, amely ellen Isten haragja inkább felgerjedne, mint az Ő nevének káromlása; annakokáért meg is parancsolta, hogy e bűnnek büntetése halál legyen.” (Heid. káté 100. F.).

Imádkozzunk azért buzgón egy megszentelődött élet vallástételével: “Szenteltessék meg a Te Neved!”

Csekey Sándor.

IGAZI ÉS TETTETETT KEGYESSÉG.

Ugy-e kedves Olvasó, buzgó, vallásos ember vagy? Bizonyára minden vasárnap ott ülsz a helyeden a templomban, hallgatod nagy figyelemmel az igét, szived buzgó imádsága együtt szárnyal a gyülekezettel Isten trónja elé? A biblia a te házadban nem elfeledett könyv, forgatod Isten igéjének lapjait hűséggel, talán elejétől végig már többször átolvastad. Az ó és uj testamentum szent történetei között otthon vagy, illendő alkalom talán könyv nélkül is tudod citálni a szent könyv mondásait.

Úgy illenék, hogy mindezekért megdicsérjelek, mert hát hányán vannak, akik egészen másképen viselik magukat. A templomhoz vezető ut ugyan begyepe- sedhetik felőlük, a bibliát talán életükben sem nyitották ki, tudatlanok, rest szivüek az isteni dolgokban. De én félek attól, hogy mindjárt a dicsérésen kezdjem, jól tudom én, hogy nem szükséges másnak dicsérni bennünket, értünk mi ahhoz elég jól, hogy magunkat dicsérjük. Inkább figyelmeztetlek valamire: “Az igéneic pedig megtartói legytek, ne csak hallgatói, megcsalván magatokat,” Kedves Olvasó! Ezen fordul meg kegyességed, hogy igazi-e, vagy pedig hamis, értéktelen, mint azok a háború utáni bankók, melyek sokat mutatnak, de keveset érnek.

Az Isten igéje nem szép olvasmány, zengő érc, melynek hangja átzeng bóbiskoló fejünk felett. Az Isten igéje királyi parancs, el nem avuló törvény, melynek megtartását, az igazságos és szent Isten fogja tőlünk számon kérni. Az Isten igéje teljes engedelmességet követel tőlünk. Földi törvényt lehet csürni-csa- vami, lehet keresni alóla kibúvókat, de az Isten akarata előtt vagy meghajlunk, vagy engedetlenségünkben lázadókká lettünk, óh mily hiábavaló, a semminél is haszontalanabb minden olyan kegyesség, mely megvan ugyan a szájon, de ezerszer lábbal tiporja az élő Isten szent akaratát. A szentkönyv dorgálása neked is szól, ki ugyan Krisztus követőjének vallód, magad, de talán egy egész hosszú életem egyszer sem jut eszedbe megkérdezni: megfelel-e életed Isten akaratának, az-e a helyes ut, amit követsz, olyanok-e cselekedeteid, amilyeneket Isten igéje parancsol?