Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1924 (25. évfolyam, 1-38. szám)
1924-01-12 / 2. szám
AMERIKAI MAGYAR REFORMÁTUSOK LAPJA. o zünk mellett szüntelen, hogy gondviselő kegyelmednek puha szárnyai alatt békességben lehessünk éjjel és nappal. Tedd erős paizzsá a mi hitünket, hogy sem Te benned, sem szent Fiadnak isteni küldetésében soha ne kételkedjünk, sőt inkább bizonyosak legyünk a felől, hogy Te mindeneket a mi javunkra és idvességünkre igazgatsz. Szenteld meg érzéseinket, gondolatainkat és minden cselekedeteinket, hogy azok mindenkor méltók legyenek a mi keresztyéni voltunkhoz. Ne engedd hogy a kisértő győzedelmet vegyén felettünk. Bocsádd meg minden mi bűneinket és légy irgalmas kegyelmes mii hozzánk mind életünkben mind halálunkban a Jézusért kérünk. Ámen. Kiss János. A magyar §>tmt fa foáttpt Ladies’ Society Rovatvezető: Nt. Kovács Andor lechburgi ref. lelkész. A MAGYAR KÁLVINISTA ÉDESANYÁK ELSŐBBSÉGI JOGA. Ezt a jogos témát Ékszer Pista juttatta eszembe. Az az ékszer pista, a ki régen pusztít soraink között, mert azt hiszi, hogy minden jog neki van fenntartva. Jogot magyarázni nagyon háládatlan dolog. Vannak azonban esetek, amikor azt elhallgatni nem csak" hálá- datlanság, de valóságos bűn is. Zsidó, Mohamedán és az összes keresztyén felekezetek, sőt az áfrikai barna faj is ismeri a mi hősünket ízléstelennek tűnne fel, ha mi ezzel a modern ékszer pistával ne foglalkoznánk úgy a mint az ilyenek érdemlik. A fekete fajnál minden drága a mi ragyogó. Nekünk pedig tudni illik, hogy nem mind arany a mi fénylik. A női ékesség és bájosság hijányát nemcsak a po- gányok, de a keresztyének is valami csillogó pozdorjával szokták eltakarni. S úgy megszokták, hogy nemcsak hogy felhagyni nem tudnak már vele, de sőt inkább szinte azt kell tapasztalnunk, hogy a mi régi ékszer pistánk ma már jogosabban beszél mint valaha. Jóllehet, ennek a roszjelzővel illetett tárgynak az életűk árán hódoltak be mindenkor azok, akik a kisértést csak olyasféle formában várják mint az arab mesemondó. A múlt idők által eltemetett kincsek közt kotorász va egy páratlan értéket találtam. Ne ijedjen meg az olvasó, mert nem a kincses házban, hanem az Isten szabad ege alatt: lakásom és a vasúti állomás között. Az utczán. Egy nő jön felém, — tisztességtudással köszönt. Láttam, hogy magyar asszony, mivelhogy minden magyar asszonynak ismerős az arca. Ezt is meglehetett ismerni. A gyásznak igazi jelvénye, fekete selyemkendő volt a fejére kötve. Becsületes magyar asszonyhoz illően bemutatkozik és nevemről szólít. Én persze majdnem kővé váltam, amikor azt hajtogatja, hogy talán nem is akarom ismerni? Dehogy is nem....de hiszen 25-30 esztendő alatt, kitudja, hogy hol láttam? Szemeimet nem is az egre, de a földre szegeztem. Az asszonynak szemeiből erre megerednek a könyek. “Jaj Istenem, hát nem tetszik ismerni? hiszen én is ott voltam azon a kettős temetésen Abauj Torna Vármegyében, ahol az a nagy zavargás volt!” Igen, de hogy kerül ide és éppen most? Most már éreztem azt a régi valóságot, hogy a kálvinista papoknak különösen a temetéseken mindenkit megkell ismerni. De hisz én akkor még csak “pót-rektor” voltam. No de mivel azoknak sem lehet elmaradni az ilyen helyekről, hát...igaz, hogy ott voltam. “Egyetlen lányomat Piroskát keresem, nem tudna é útba igazítani a tiszteletes ur?” Talán illetlenül távozott el ? kérdem az asszonyt. “Oh, jaj igen! Pedig még a szélnek sem hagytam megfujni” panaszolja az asz- szony. És nem is tudja, hogy kivel és merre ment? faggatom a megkeseredett édesanyát. “Ékszer Pistával ment el, fizessen meg annak is az Isten.” Megfizet ő mondom, mindeneknek nyilván. Beszédközben a lakásomra érkezve tudtam meg hogy az az asszony, nem más mint az, akinek leánya engedetlen volt. Abauj megyében pedig ott volt egy igen gyászos temetésen, de még akkor nem tudott úgy sírni mint most. Lánykorában csak örülni tudott. Éppen huszonöt esztendeje annak, amikor az említett abauji kis községnek egyszerre két halottja volt. Reggelre kelve halva találták a falu legszebb lányát s ebből kifolyólag édes apja, a ki már évek óta az özvegység keserű kenyerét ette, szégyenében és bánatában napszállatra szintén elköltözött felesége és lánya után. A két halottat egymásmellé terítették ki. Az édesapa refonnátus, mig a leány másvalláson levő volt. “Az anyja vallását tartotta.” Mikor a temetés ideje eljött, igen váratlan eset történt. A másvalláson levők azt haj togatták, hogy a lányt kell elősször külön eltemetni, mivel annak vallása “elsőbb,” és azután a reformátusok csináljanak a maguk halottjával a mit akarnak. Az öreg tisztelendő úgy látta helyesnek a dolog elintézését, hogy a családfő után menjen a leányzó temetése is. Már-már úgy látszott, hogy rendbe van minden, amikor a forrói zsandárok közül megállanak a kapu előtt egy páran. A romai cath. plébános vezette őket. Temetni jöttek ők is. Elhalmozták a leány koporsóját mindenféle színű gyertyatartókkal és színes térítőkkel, s megkezdték a maguk munkáját. Mi pedig a mi ha- lottunkal az udvar hátsó részébe lettünk “elhelyezve” ....Elég ebből ennyi. Innen ismert engem az én szelíd, bánatos szivű magyar asszonyom. Az a régi. de mégis kései bánat a mi az abauj i református édesanyák arczárói akkor lesirt, — ennek az asszonynak arczán még most is ott ült. És csak most ült már ott igazán. Magyar Sionnak Leányai! Magyar Ref. Édesanyák! Mikor a kisértés köpenyegében hozzátok betoppan a régi ékszer pista, nem ismertek reá ? Tudom én, hogy minden vallás jó vallás és minden templom jó templom, de az a vallás melynek templomában a legtöbb édesanya feláldozza a legdrágább kincsét — a tetszelgésnek oltárán —- nem a magyar kálvinista édesanyáknak való. Azt sem mondjátok többé, hogy a házasságok kötésénél ....“A vallás nem határoz” Vagy talán csak azért
