Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1923 (24. évfolyam, 1-52. szám)
1923-12-29 / 52. szám
AMERIKAI MAGYAR REFORMÁTUSOK LAPJA. LAPUNK TÁRCÁJA. HITÜNK HŐSEI. 3. Czeglédi István. Rovatvezető: NL Ujlaky Ferencz loraini ref. lelkésc. A csehországi és a kínai bizonyságtevők után a Krisztus evangéliuma iránti szeretetéért oly sokat szenvedett magyar ref. egyház hitvallói közzül mutatunk be egyet, Czeglédi István kassai lelkipásztort, kit gyönyörű versben énekelt meg Varga Gyula költő. * * * Szomorúan ül estebédhez a kassai nyáj lelkipásztora. Nem ízlik neki a falat. Fejét kezébe hajtva hallgat. Gyöngéden öleli át hitvese és féltő szeretettel kérdezgeti : “Talán beteg kegyelmed, édes apjuk ?....óh Istenem, hogy is ne volna az, mikor se éje nincs, se nappala. Mindig csak a gond, munka, virrasztás. Napestig híveit tanítva fárad, éjjel könyvek közzé temetkezik s tollával küzd az Antikrisztus ellen. Magát emészti mint a gyertyaláng, mig el nem ég. ...Óh Istenem, mi lesz belőlem s kis fiunkból?[...Szegényke most oly boldogan pihen. Boldog, de meddig lesz az? Keserves ám az árvák sorsa. Édes apjukom, kímélje életét, ha másért nem, kis ártatlan fiunkért! “Kíméljem életem, mikor a szent Sionnak minden oszlopa remeg. Mikor nem elég, hogy német hadak özönlik el az országot, ínséget, pusztulást, vért és halált hagyva nyomukban, de emellett magyar magyarra vonja fegyverét. Szent templomainkat elszedik, az Ur szolgáit elverik, kiűzik, a megriadt, pásztor tálán nyájat ostorral, botokkal szorítják a sötét akolba, a róm. kath. egyházba Ellenség, az igaz hit ellensége mindenki, pártfogónk pedig senki sincs, óh Isten büntess ha bűnösök vagyunk, tűz eméssze házunk, szivünket vas járta át, de ne hagyd elveszni árva nemzetem, ne hagyd ledőlni szentegyházamat!” Alig végzé beszédét, halál postájaként képéből kikelve rohan házába Farkas Fábián. Lihegve, esdve kéri, hogy meneküljön vele együtt, mert híveinek jó részét elfogták, Kassa börtöne tele van s most rajta a sor. Használja fel a menekülés útját, szélsebes lovakon még Erdélybe szökhetnek. Könyörögve kéri hitvese is. “Csak menj, — feleli Czeglédi, — nekem maradnom kell. Itt hagyjam é a nyájat én, a pásztor, midőn éh farkasok kerülgetik? Megyek, de nem szökni, hanem a szegény raboknak vinni lelki vigaszt.” Szeméből könyv gördült alá, mikor megcsókolta alvó kis fiát, majd átölelte a zokogástól csukló hitvesét s áldással ajkán, szivében fohászszal átlépte háza békés küszöbét s megindult a sötét, nagy éjszakában. Belép az alacsony földalatti börtönbe. Nedvesség folyt a falakon s a zöld penész, szakáll módjára csüngött a nedves kövekről. E rettentő helyen a börtönök szokott lakói, a latrok, haramiák, tolvajok helyett az úri rendnek színe lángja volt most bilincsekbe verve, nagy úri nők és egyszerű emberek sírva ültek ronda szalmán. A bebörtönözött hívek körülvettél a pásztort s szomjasan lesték ajkáról a szót. És ő üdítő balzsamként hintette a vigasztalás igéit, igy végezve szavát: “Óh bízzatok, az Ur kihozta Dánielt az éhes oroszlánok verméből s a kit ő véd, tüzes kemencében sem görbül annak egy hajszála sem. Csak hitünk legyen, ne tántorítson el se jutalom se büntetés. Te hü, igaz keresztyén, királyi bíbor díszéért se add a Krisztusért való gyalázatot!” Mig a pásztor és a bebörtönözött hívek egymást vigasztalgatták, egyszer csak megnyílik a börtön ajtaja s a fekete barát, Sámbár Mátyás lépett be egy csomó katona kíséretében. “Itt vagy hát, — kiált, — te összeesküvő eretnek, itt vagy. Igaz helyed hisz úgy is ép e börtön. Te Isten anyját s minden szentjeit parázna ajakkal károm ló ördögimádó gonosz tetted mind napvilágra jött. A felkelőkkel futtái egy követ, a felséges császár ellen titokban pogány törökkel cimboráskodtál, de most verembe estél, vén róka!” Czeglédi büszkén emelve fel fejét, szólt: “hazudsz, te Jézus szerelmes szent nevét bitorló álnok szerzetes, hazudsz! Se tollal, se szóval nem tudtál legyőzni s most koholt mesékkel marsz meg, mint a kígyó.” Sámbár a dühtől remegve kiált a katonáknak: “Üssétek őt! Verjétek őt!” A durva katonák reárohantak s verték puskatussal. A rabok ajkán a rémület és a harag moraja kélt, Bónis Ferenc felemelte két leláncolt kezét, de hasztalan, megvédeni nem tudták. Czeglédi véresen, aléltan rogyott a földre. “Hej, ti katonák, — kiáltott Sámbár gunykacaj között, fogjátok e dögöt s ha még lehet, dobjátok a szomszéd puszta csűrbe!” Jó délután volt már, amikor a vérbe fagyva, aléltan fekvő Czeglédi magához tért. Kenyeret és egy korsó vizet talált maga mellett. Vérés fej ét megmosva igy imádkozott: áldott Jézus, dicsértessék szent neved, hogy méltóvá tettél arra, hogy éretted gyalázatot és fájdalmat szenvedjek, óh adj erőt, hogy nehéz keresztemet békén viseljem.” Teltek a napok. A nedves őszt a csikorgó tél váltotta fel s Czeglédit még mindig a csűrbe zárva őrizték a katonák. A csikorgó hidegben hiába húzta magára a durva takarót, fogvacogva reszketett a hidegtől. Irigyen nézegette esténkint a beröppenő verebeket. Mily boldogan bújtak össze lágy pehellyel bélelt fészkeikben. Mért nem lehet ilyen boldog ő is? Nyájas otthonában mily meleg szeretettel ölelné áldott hitvesét és édes fiát! Hol vannak ők?..„mi lett belőlük? E gondolatra patakokban folyt szeméből a köny. Elmúlt a tél s elvitte Ceglédinek erejét, egészségét. Tavaszra már csontvázzá soványodott a sok szenvedéstől. Egy napon a porkoláb helyett, ki napi táplálékát a kenyeret és vizet szokta bevinni, Sámbár a jezsuita lépett be. Szelídséget tettetve szólt a rab lelkészhez: “Szegény tévedt juhooska, örömhírt hozok neked. Ha már nem akarsz visszatérni az igazság hüs kútfejéhez, csak tévelyegj tovább. Mától fogva szabad vagy, csak azt jelentsd ki kassai nyájadnak, hogy nem maradsz pásztora, itt hagyod örökre.” “Távozz kísértő, Krisztusom nyáját el nem árulom
