Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1923 (24. évfolyam, 1-52. szám)
1923-02-03 / 5. szám
6 AMERIKAI MAGYAR REFORMÁTUSOK LAPJA. ISKOLAI LECKE Febr. 5-re. Rovatvezető: Nt. Vasváry Ödön pittsburghi ref. lelkész. A háladatosság erénye. Lukács 17 :11—19. Aranyige: “Menjetek be az ö kapuin hálaadással, tornácaiba dicséretekkel; adjatok hálákat néki, áldjátok az ő nevét.” Zsolt. 100:4. ■Az csodálatosan meggyógyult tiz bélpoklos esete arra a bűnre hívja fel figyelmünket, amelyet sokan joggal neveznek a legnépszerűbb, a leggyakoribb bűnnek: a háladatlanság bűnére. Az a kilenc meggyógyult bélpoklos, aki elfogadta ugyan az Ur Jézustól életének legnagyobb adományát, de megköszönni már elfelejtette, mindenkor példaképe lesz azoknak a hálátlan embereknek, akik egész természetesnek tartják, ha a mennyei Atya gondot visel róluk, áldásaival halmozza el őket, de az soha eszükbe sem jut, hogy nekik mindezért legalább szívből fakadó hálát kellene adni a Mindenhatónak. A mindennapi élet tapasztalatai mindnyájunkat megtanítanak arra, hogy a hálátlanságot nem hiába mondják a leggyakoribb és igy a legnépszerűbb bűnnek. Mert ha talán el is feledkezünk arról, hogy akárhányszor magunk is beleesünk ugyanebbe a bűnbe, annál jobban meglátjuk, ha mi magunk tapasztalunk hálátlanságot ott, ahol jogosan számíthatnánk köszönetre és hálára. A régi közmondás: “Jótét helyébe jót ne várj!” — hosszú évszázadok tapasztalatait foglalja magában. Az Ur Jézusnál senki se láthatta meg az emberi léleknek azt a jellemvonását, amely annyira hajlik a hálátlanságra. Hiszen az ő egész élete a jónak állandó gyakorlása volt s mégis milyen kevés köszönetét és hálát kapott érte! Az a tömeg, amely ott állott keresztfája tövében és az öklét rázta feléje, mintha az egész emberiséget képviselte volna s mintha ezt kiáltotta volna a haláltusában lévő Megváltó felé: íme, ez a jutalma annak, aki velünk jót akar tenni, aki szeretettel jő hozzánk, aki hálát vár tőlünk. S ha a megváltó kortársai igy köszönték meg mindazt a jót, amit az Ur Jézus hozott nekik, vájjon hogyan viselkedik vele szemben az a kor, amelyben mi élünk? Vájjon hol van a ma élő emberek lelkében az a tudat, amiről soha sem volna szabad elfeledkezniök, hogy mindazt a jót, aminek most örülni tud a világ, egyedül a Megváltónak köszönhetik? Ki meri kétségbevonni, hogy ami jó van a mostani életben, az voltaképpen mind az Ur Jézus életének és tanításának eredménye? Vájjon még a keresztyének közül is hánynak jut eszébe, hogy megköszönje neki az evangéliumok isteni fönségii tanításait, amelyek valóban átalakították a világot? Krisztus nélkül ma bizonyosan sokkal nagyobb sötétségben élne az emberiség, mint az ő eljövetele előtt élt. Az ő élete és tanításai nélkül az emberi szenvedélyek kétezer esztendő alatt odáig fajultak volna, hogy az emberek egymással örökös marakodásban élő fenevadakká sülyedtek volna. Még igy is nagyon sok a jogos panasz, pedig a Jézus evangéliuma ott van az emberek kezében. — ki tudja csak elgondolni is, hogy mi lenne, ha az Isten egyszülött Fia soha el nem jött volna a földre? Vájjon nem érdemli-e hát meg a mennyei Atya és az ő Fia csak ezért is minden ember háláját? Az apostolok és az első keresztyének tisztában voltak a hálaadás nagy kötelességével. Pál apostol nem hiába inti testvéreit, hogy mindenekben hálát adjanak az Istennek. A hálaadás szent érzése először az ő lelkében alakult ki, amikor elgondolta mindazt a kegyelmet, amit az Isten vele szemben megmutatott. Pál mindenekfölött hálás volt azért, hogy mennyei Atyja elvette lelkének sötétségét és megutaitta neki is az egyedül helyes utat, a Jézus útját. Mi is elmondhatjuk ezt magunkról: bennünket sem hagyott a mi Atyánk pogányok gyanánt felnőnünk. Szent igéjét előlünk sem zárta el. Jézus nevére már gyermekkorunkban megtanított bennünket s ha ma szent megnyugvással járunk az ő hajlékába, hogy lélekben és igazságban imádjuk őt. — tudunk-e hálát adni azért, hogy tagjává tett a Jézus anyaszentegyházának és részesített bennünket a jövendőbeli elválasztás reménységében? Tudjuk-e, hogy mit akar Pál apostol, amikor olyan nyomatékos szavakkal köti lelkünkre a hálaadás, a köszönet nagy kötelességét s látjuk-e, hogy a mi keresztyénségünknek is állandóan hálaadó keresz- tyénségnek kell lennie? Vagy talán mi is ahhoz a kilenc bélpokloshoz hasonlitunk, akik elvették ugyan a jótéteményt Jézustól, de az már nem jutott eszükbe, hogy hálát is adjanak érte? De ha joggal mondjuk a hálátlanságot a legnépszerűbb bűnnek, éppen olyan joggal nevezhetjük a leg- csunyább bűnök egyikének is. Egyenes lelkű emberek előtt talán éppen a hálátlanság látása a legvisszata- szitóbb látvány. Aki jót tesz mással, bizonyára nem azért teszi, hogy köszönetét várjon érte, de azért mégis mindennél jobban megsebzi a lelkét, ha kiáltő hálátlanságot kap érte. Elhihetjük azt is, hogy sckkal több lenne a jótékony lélek még ebben a mai bűnös világban is, ha több lenne a háladatos szív az emberekben, ha az, aki akar és tud is jót tenni, legalább abban az egyben biztos lenne, hogy jótékonyságát megbecsülik és megköszönik azok, akik részesülnek benne. VASÁRNAPI
