Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1923 (24. évfolyam, 1-52. szám)
1923-10-20 / 42. szám
AMERIKAI MAGYAR REFORMÁTUSOK LAPJA 5 Hl URUNK TÁMJA. Sgl Rovatvezető: Nt. Ujlaky Ferencz loraini ref. lelkési.. A bűvös cipők. (Folytatás és vége.) Szeptemberben, egy leveleket siró estén, felült Éliás és felesége a budapesti személyvonatra. A fák és a vetések egy ideig híven kisérgették a vonatot, de estére el elmaradoztak. Árván állt aztán egy egy akác a poros nagy házak között, mint egy félénk őrszem. A füst bánatos felhői, mint fájdalmas, gondterhes gondolatok úsztak a nagy város felett. Éliás és felesége még soha olyan egyedül nem érezték magukat, mint e rengeteg ember között. Mintha láthatatlan ostorok suhogtak volna a levegőben, mindenki rohant és a villamoscsengők siró hangon panaszkodtak. Éliásék megálltak egy nagy ház kapujában. Itt lakik, intett Éliás halkan. Aztán felvetette a fejét. Vezette fel a szőnyeges lépcsőn reszkető kis feleségét, nyugodtan, mintha mindig ott járt volna. Most meglepjük, mondta büszkén. Görnyedt háta kiegyenesedett. A cseléd azonban, aki a csöngetésre kijött, megingatta a fehér bóbitáit, mely fekete kontyába volt tlizve. Itt semmiféle Kelemen Eszter nem lakik. Itt mél- tóságos Kubinyi Ernő lakik. Eltévesztették az ajtót bácsi. Nem a’, — erősködött' Éliás — a nagyságával szeretnénk beszélni. A nagysága szép és karcsú volt fehér ruhájában, mint egy liliom. Talán egy virágoskertből jött, kellemes illatok szálltak körülötte. Az Eszti — mondta közömbösen — már nem szolgál nálam. Dolgos lány volt, de mindig kimaradt éjszaka. Lenn a második utcasarkon van a Blau korcsmája, ott szokott táncolni minden vasárnap. Talán most is ott lesz. No Isten áldja meg magukat. Besuhant. A szobalány becsukta az ajtót. Éliás kiegyenesedett. A vér mind beleszaladt a fejébe. A vér a fejét feszítette, mintha forró gőz lenne. Felemelte a botját. És az egész nagy város mintha egy elromlott, kendőzött asszony lenne, aki a lányokat, az ostoba, széles szoknyáju, csizmás parasztlányokat körül simogatja. Valahogy rá kellene ütni erre a csúf városra. De csak szép, csiszolt, homályos üvegablakok és majolikával kirakott falak fogták fel gondolatait. Ekkor Éliás fönn. egy négyszögletű kockában meglátta az eget. Budapesti ég volt, szűk, összenyomott, de a kis csillagok tündököltek és benéztek az úri ház udvarába. Éliás egyszerre nyugodt lett. összegörnyedt, a kis púp megjelent a hátán. No anyjuk — mondta határozottan — itt kitel- lett a böcsületünk. Gyerünk a Blau kocsmába. A Blau kocsma a közel mellékutcában volt. Sok földszintes ablakán rózsaszín függönyrongyok lógtak. Táncoló árnyékok libegtek rajtuk. Fölül szennyes füstfelhő kavargott. Amint az ajtót nyitották, mint egy csomó rikoltó gyerek, kifutott az utcára a zeneszó és a kiáltozás. Künn trécselő asszonyok álltak és egy pár utczagyerek a párkányra kapaszkodott mezítláb s belesett a hásadékon. Itt várj meg anyjuk, mondta Éliás és belépett. Rákiáltottak: Hé....hová megy bácsi.Fizetni kell a mulatságért. Kiolvasta lassan a három hatost. Nagy borszag volt benn. A terjengő füstben a nagy rozsdás lámpa úgy világított, mint enybe ködben az esti nap. Piszkos asztaloknál lányok, legények ittak. Arrább táncoltak katonák, munkáslegények és cselédek. Eszti is ott volt. A cipő, az a szép cipő volt rajta, fürgén, gyorsan, pontosan taktusra pattantak, mintha csakugyan elvarázsolt cipők lettek volna. Eszti haja lebomlott, legények álltak körülötte, szinte kézről kézre járt a lány. Egyszerre Éliás odalépett, megfogta a karját. Eszti ajkán, amint nyitva maradt rémülten, hangtalan kiáltás vergődött elő. Kézen fogta és vezette a süni füstön át ki az utcára. Lassan ment, mint egy biró az Ítéletre, maga elé nézett és a rémült lány imbolyogva ment utána. Odakint az utcán vitte tovább. A felesége ment utánuk és csendesen sirdogált. A szegényes kis szobában leült. A gyertya is remegett közelében. Eszti nem mert a szemébe nézni. Az apja árnyéka nagy volt, óriási, félelmetesen betakarta a falat. Remegő, nagyszakállu árnyék volt. Késő évek múltán is látta Eszti. Ott a recsegő széken ült Éliás, előszedegette az otthoni holmit és egy csöpp harag sem volt a szavában amikor megszólalt: Vesd le a cipőket Eszti.... Megnézte. Porosak és gyűröttek voltak azok a szép, karcsú cipők, a talpuk is igen elkopott a táncban. Éppen ideje volt megérkezni. No lányom, meg anyjuk, most már elmehettek aludni. A másik szoba lesz a tietek. Egyedül maradt. Elővette a szerszámokat, kirakosgatta maga elé. Dolgozni kezdett. Késő éjszaka, mikor Eszti hallgatózva felült a könnyel teleáztatott párnán, még kopácsolást hallott a másik szobából. Másnap virradatkor, mikor rövid, lázas álom után kinyitotta a szemét, az édes api a az ágya szélén üldögélt, ki tudja mióta? Durva kezében fényesen megtalpalva nevetett, ragyogott a két cipő, a két kis bűvös cipő. Fönn vagy egészen? — kérdezte Éliás, — megérted, ha valamit mondok? Meg, édesapám. Eszti fiam, én nem vagyok papi ember, csak egy egyszerű kálvinista suszter vagyok, de most valami papos dolgot mondok neked. Az én hitemen azt tanultam, hogy ha valaki elbukott az életbe és fel akar állni, azt az Isten felsegíti. Nem büntet mindjárt. Én sem dobom el a rossz cipőket, megtalpalom, újat csinálok belőlük. Megtalpaltam a cipőket, amiket táncban elkoptattál, most újra odaadom néked. Eszti fiam, te megint elmégy mitőliink. Meg kell mutatni fiam, hogy nem bűbájos cipők ezek. Én nem keresem, mit csináltál eddig. Isten bocsássa meg, ha rosszat tettél. De most megint magadba leszel és csak akkor jössz haza, ha ez
