Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1923 (24. évfolyam, 1-52. szám)
1923-09-22 / 38. szám
AMERIKAI MAGYAR REFORMÁTUSOK LAPJA. 7 Hl wmjiKUk. |*g Rovatvezető: Nt. Ujlaky Ferencz loraini ref. leiké*.. Szontág Erzsébet és Karaffa. Abban az időben, amikor Karaffa császári tábornok a felvidéken üldözte, kíméletlenül gyiikoltatta a pro testánsokat, Szontág Pál dúsgazdag bánya tulajdonos volt Igló város birája. Kegyes, istenfélő úri ember, aki legelső kötelességének tartotta az egyház építését, meg védését. Szálka volt mindazok szemében, akik benne a protestántizmus erős oszlopát gyűlölték. A mint Karaffa betette lábát Eperjesre azonnal elfogatta az akkor már idős Szontág Pált. Elfogatását és szenvedését * igy adja elő cselédje: “Jól emlékezem mindenre. Ott voltam, mikor késő este poroszlók hurcolták el ágyából az én uramat. Fegyverek közt vitték, mint valami bűnöst. Azután vallatták, gyötörték, hogy térjen át a pápista vallásra. Durva szóval, káromlással akarták előbb megfélemlíteni, de az én uramnak a szeme pillája sem rezdült meg arra. Mikor ott pöfögött az olvasztott szurok, még akkor sem lett halványabb orcája. Én csak a szagát éreztem annak a szuroknak, de amikor látnom kellett, hogy az én jó uramnak a teste mint hólyagzik fel ott, hová a szurok lassú cseppekben lecsurgott, a kétségbeesés dühe fogott el. Azonban nem hallottam egy jaj szót, egy panaszhangot sem. Ekkor fáklyát hoztak elő. Lángját oda tartották szakálla alá. Egyszerre lángba- borult egész orcája a jó nemzetes urnák. Mikor látták., hogy még csak kezét sem emeli fel, hogy a fel csapó lángtól szemét eltakarja, mást gondoltak. Megölni nem merték, hanem kikötötték a piacon a gonoszok pellengérére. így akartak csúfságot tenni a város legjobb emberén. Sirt mindenki, aki látta, hogy a hires, derék Szontág Pál uram a szégyen kövön áll. Csak a durva katonák lökdösték s röhögtek körülötte, azt várva, hogy mikor fog elgyöngült szeméből a köny kicsordulni. De hasztalan várták. Ekkor lerántották a kőről s úgy hajtották maguk előtt, utcáról utcára s mikor maguk is kifáradtak, bocsátották szabadon az én uramat.” Ilyen családfő volt Szontág Pál. És ilyenek voltak gyermekei. Fia Gáspár és ennek négy veje is mindennap várták, hogy rájuk kerül a sor. Egy este együtt ültek mindnyájan amikor Gáspár atyjához fordulva igy szólt: “Atyám bátoríts! Atyám vigasztalj meg minket!” “Ne én tőlem várjátok a vigaszt — szólott az remegő hangon — hanem a Megváltótól. Mennyit szenvedett Ö hozzámképest, pedig neki is csak azt kellett volna tennie, mit most tőlünk kívánnak: azt, hogy meg tagadja az igazságot.” A család tagjai meghatottan állottak fel s egyen- kint járulva az aggastyánhoz igy szóltak: “Kérünk, add áldásodat, hogy a te példádodon indulva elég erősek legyünk mi is, ha Istenünkért és hitünkért szenvednünk kell.” Karaffa nem is várakoztatta sokáig a Szontág családot. Gáspárt és négy vejét egymásután vezették a kínzó kamrába. De amit megfogadott a család az agg atya előtt, meg is állta emberül. Egyik sem tagadta meg hitét s a kínzás után összetörve ugyan, de hitünkben meg nem tántorodva tértek vissza otthonukba. Várták a megkezdett kínzás folytatását. Hisz Karaffa nyíltan hirdette, hogy a szepesség urai hóhér kézalatt vesznek el, ha a pápista templomok aranyos képei előtt meghajolni nem akarnak. Mig igy tűnődve azon remegnek, hogy vájjon egy második kínzást ki fognak e bírni, eléjük állt a családnak legifjabbik tagja. Mintha túl világi sugallat ihlette volna meg lelkét, igy szólt atyjához: “Én érzem magamban, hogy elég erős leszek és elejét veszem szenvedésteknek.” “Te Erzsiké, te a te 16 éveddel?” — kérdé csudál- kozva Szontág Gáspár uram. “Igen én atyuskám,” — felelte szilárdan. Ha a francia nő D’Arc Johanna megtudta menteni hazáját, Isten nevében én ki tudom tán ragadni családunkat a végpusztulásból.” Arca lángba borult, szemei ragyogtak mikor ezt mondta. Az erős férfiak elragadtatással tekintettek rá. Az ifjú leánynak szeméből sugárzó nagy elhatározás elragadta őket is. “És a mód? Mi módon kisérled meg a lehetetlent, leányom ?” “Adjatok kezembe 10 ezer forintot. Kísérőül Andrást az öreg szolgánkat. De azt ne kérdjétek, hová megyek, mikor térek vissza ? Csak imádkozzatok értem s magatokért. Bizzunk az Istenben.” Néma csend követte a leányka szavait. Hasztalan áldozat, gondolták magukban. És éppen a legszebb, leg ártatlanabb vesszen el céltalan? “Ne tétovázzatok! — szólalt meg Erzsébet. Ha nem bocsáttok el úgy, amint én kértem, akkor megyek magam, egyedül, titokban éjnek leple alatt, egy tőrrel övemben. Lehet, hogy még igy is segítek rajtatok. De valami szózat azt súgja fülembe, hogy az arany sokkal könnyebben segíthet, mint ez a gyenge tőr, gyenge kezeimben. Higyjétek el nekem, hogy a nagy Ur Isten segítségemre lesz utamban.” Az öreg Szontág meghatottan állt fel. Roskatag léptekkel közeledett Erzsikéhez s áldólag terjesztve kezeit feje fölé, remegő hangon mondá: “Elbocsátunk, menj el. Urunk Istenünknek, kegyes Megváltónknak és igaz hitünknek nevében, menj!” És Erzsébet elment. Édes atyja ekkor ezt jegyezte fel a bibliába: “Erzsébet leányomat adta az Ur őkegyelmessége 1671 junius 18 án. Eltávozott 1867 aug.2.” (Folytatása a jövő számban.) H ozsánna vasárnapi iskoiai és templomi énekek gyűjteménye. Ára vászonbakötve 55 cent.
