Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1923 (24. évfolyam, 1-52. szám)

1923-08-25 / 34. szám

AMERIKAI MAGYAR REFORMÁTUSOK LAPJA.

3

ÁLDOTT AKI JÖTT AZ URNÁK NEVÉBEN!”

“Lön az első ember, Ádám, élő lélekké; az utolsó Ádám megelevenítő szellemmé. Az első ember földből való, földi; a második ember, az úr, mennyből való. Amilyen ama földi, olyanok a földiek is; és amilyen ama mennyei, olyanok a mennyeiek is. És amiképen hordtuk a földinek ábrá- zatját, hordani fogjuk a mennyeinek ábrázatját is.” 1. Korinth 15=45, 47, 48, 49.

Nincs és nem is volt egyetlen komoly és egységes világmagyarázat, amely ne vallotta volna, hogy az emberi nemzet egy törzsből származott, egy élő egységet alkotott, — amely ne vallotta volna az egyetemes testvériség nagy igényét és kötelességeit. Gondoljunk a legelső mythosokra, majd a különböző filozófiai rendszerekre, a természettudományi elméletekre, még ha hitetlenektől származtak is azok, — mindegyik hirdette és vallotta, hogy az emberiség, mielőtt szétterjeszkedett volna, egy nagy egységet alkotott.

És ha végig tekintünk ezeknek a világmagyarázatoknak hosszú során, meggyőződéssel valljuk, hogy nincs e világnézetek között egy sem, amely olyan teljes, tiszta és tökéletes volna, amelyről az isteni kijelentés fénye oly tökéletes módon sugároznék vissza; mint amelyről a szentirás emlékezik. — Adámnak, az első embernek történetében. Mily felségesen szemlélteti, hogy minden emberszivben ugyanaz a vér csörgedez, minden ember lelke ugyanazon ősláng egy parányi darabja, hogy minden nép, nyelv és ágazat egyetlen törzből sarjadzott ki, egyek eredetben, egyek rendeltetésben.

És a szent irás, az isteni kijelentés ezt a képet egy csodálatos vonással toldja meg: hogy az ős ember, a tökéletesnek teremtett ember önön bűne folytán elesett és benne megromlott az egész emberi nemzetség.

Testvéreim! Érezzétek meg ennek a gondolatnak tragikumát. Érezzétek meg annak ellentétét, hogy mig az egy Isten a testvériség szent kötelékébe foglalt minden élő embert, addig az emberi lelket a maga bűnétől, önzésétől és indulatától hajtatva egymással szemben leled. Egymás életére törnek, testvér helyett egymással szemben úgy állanak, mint farkasok.

Mily borzalmas, felejthetetlen emlék kell, hogy maradjon az ember előtt az, hogy a teremtés hajnalán az első oltáron a két gyermek közül holtan marad az egyik s gyilkosként távozik a másik. És azóta a halál, a harc, a gyűlölet eszközeit az embervilág kezéből kivenni nem lehetett. Nincs hatalom, mely az embersziv- ből kimetszhetné a gonoszság idegszálait, mert az ember megromlott. Azóta egy nagy átok borult az emberre. Jönnek vértarajos hullám-hegyek és hullámvölgyek, amelyeken annyi akarások, kezdések és elbukások kavarognak, de ez a szerencsétlen ember nem tud tovább menni, feljebb emelkedni, az átok alól felszabadulni. Megértjük azt a bánatot, mely Isten szivében kelt akkor, amikor ránézett a megromlott világra és megbánta, hogy embert teremtett.

De Istennek ez a bánata nem volt az utolsó szó. Isten egy megromlott teremtésben is reménykedő Isten. Az újrakezdő és bizó Isten nem adta fel a harcot, nem tett le arról, hogy újra az övéi legyünk és kegyelmének örök melegében útra kelt elképzelhetetlenül nagy és felséges munkája: az embernek megváltása. Az Ádám nemzetségét, a megromlott nemzetséget meg menti úgy, ahogy az elvadult olajfát lehet megmenteni. Valami eredeti, tiszta, uj ággal oltja be. Ez az uj ág, tiszta gally, égi rügy: a mi Urunk Jézus Krisztus, ő volt az s hogy beoltható legyen ebbe az embertörzsbe, le kellett vágattatnia, keresztre feszittetnie, el kellett véreznie, meg kellett halnia és feltámadnia. De épen ez által lett ő egy uj rügy-szemmé, égi virággá, második Ádámmá, akiből az előbbinél felségesebb, boldogabb ember-nemzetség sarjadott ki. Nem test szerinti ágak azok, amelyek nőnek belőle, hanem megváltott lelkek, fényes, szép, fehér lelkek, akik hordozzák a második Ádámnak, a Krisztusnak égi orcáját.

Állítsuk oda az ő szép, diadalmas alakját a nyomorult embervilágba. Ott, ebben az embervilágban, ahol érvényes a gyűlölet, a harc, a vérontás...odaáll és azt mondja: “szeressétek egymást és Istennel lesztek eggyek!” Ahol az emberszivek arra hivatkoznak, hogy a vérük, a lelkűk, a múltjuk ellenségekké tette őket: — szelíden szól: “szeressétek ellenségeitek, áldjátok azokat, akik titeket átkoznak, jól tegyetek azokkal, akik titeket gyűlölnek és imádkozzatok azokért, akik háborgatnak és kergetnek titeket.”

Akkor, amikor az emberi nem elvégezte a maga rettentő tornádóját, megjelent isteni felségében és összetört életeket egybetakarit, szétrepedt sziveket összerak, elrabolt örömöket visszaad...és ő az, aki végigjárja a gyűlölet számumját s jön, mint napsugár...vigasztalás...valóság. Kiáll- alakja a lövészárkok közé, ahol az emberi lelemény a maga ördögi technikájával pusztítja egymást s ime: — az ö felséges testén nem fog a dárda és az ő átszegezett tagjait nem járja a golyó...milliók imádságait meghallgatja, összeszedi, Isten elé juttatja. Odaáll a haldokló fölé és békességet érez az elhagyatott is s mig az emberi test utolsót vonaglik, a megváltott lélek felszáll oda, ahol nincs gyűlölet és harag, ahol az igazság és a szeretet egymást megcsókolják. Mindent elrontottak, szép eszméit tönkretették és Ő ott áll, mint biró, akihez felebbezni lehet, aki igazságot szolgáltat, akinek törvénye más, mint a világ törvénye, aki szenvedésekből oltárokat rak, melyekből az áldozat füstfellege tör elő.

Testvéreim, — Jézusnak ez a munkája bár kétezer éve kezdődött, nincs befejezve ma sem, sőt még elkezdve sincsen mindenütt. Ez a mi mostani istentiszteletünk is az ő tiszteségére és gondolatára van szentelve, — arra, hogy az ő nevében találkozzunk itt egymással. Hogy vájjon találkoztunk-e valóban, vagy még mindig távol vagyunk egymástól, meg lehet mérni, ki